Nőnapi interjú Danó Évával

Éva egyik nagy példaképem, nagyon hiteles és példaértékű abban, hogyan lehet meghaladni a gyermekkor által eleve kijelölt sorsutat. Az ő személyes története, bárkinek erőt adhat - szavaival élve -, megvívni a saját „bokszmeccsét”. Az interjú elolvasása után feltétlenül javasolt a film megnézése!

A Traumáinkon innen és túl című dokumentumfilm egyik főszereplőjeként ismerhettünk meg. Hogy kerültél a filmbe?

A Terézanyu pályázaton 2019-ben fődíjat nyert egy írásom, ami több helyen megjelent. Emlékeim szerint, Skrabski Fruzsina - a film készítője - , Rácz Zsuzsit a Terézanyu pályázat megalkotóját kereste meg, és tőle kérte el a telefonszámom, majd hívott fel. Megkérdezte, hogy vállalnám-e a filmben való szereplést. A családommal való egyeztetés után, örömmel mondtam igent, nem a személyem, hanem a téma fontossága miatt.

Számomra úgy tűnik, egyáltalán nem esik nehezedre magadról, a származásodról, a gyerekkorodról mesélni. Mindig azzal kezded: - Cigánynak születtem! Fontosnak tartod ezt?

A pályázat után, olyan fordulat következett, amire én sem számítottam. Mindig volt egy vágyam, hogy az emberek próbálják megérteni a cigányságot gyötrő nyomor elemeit. Mert az láttam, hogy nem értik, hogy ugyan van segítségnyújtás feléjük, mégsem sikerül kitörni sokaknak a nehéz sorsból. Ebben vállaltam szerepet, hogy a saját példámat bemutatva értsék meg, hogy mekkora küzdelem ez. Úgy gondolom a mély, őszinte feltárulkozás nyitott meg utakat és örömmel látom, hogy nem tartják lesöprendő témának, hogy az ítélkezés helyett, a hátrányos helyzet megértése felé forduljanak. Fontos számomra ez a munka, közelíteni egymáshoz a két oldalt. Érzékenyíteni az egyik oldalt, és segíteni felzárkózni a másik oldalt, ezt így gondolom hitelesnek.

Mi volt számodra a legnagyobb megpróbáltatás életed során?

Megküzdeni azzal a belső hanggal, erővel, ami a hátrányos helyzetre determinál. Ami szerint nyugodjak bele, a sorsomba, ki lehetek és ki nem. Egy láthatatlan bokszmeccs a fejben, a szívben, ami eltartott sok-sok éven át.

Hogy maradtál állva ebben a bokszmeccsben?

Az első fontos lépés a hitem volt. A gyermekkori találkozás a református házaspárral, akik beengedtek az életükbe. Általuk éltem egy párhuzamos világban, engedni látták gyermekként a saját életüket. Teljesen más világ volt az övék, és attól kezdve jártam ifjúsági Istentiszteletekre. Nem vallásosságot tanítottak, hanem, hogy keressem őszintén Istent. Ez teljesen megváltoztatta az életem. Korán döntéseket hoztam: hogy szorgalmas leszek, nem dohányzom és bár a szüleimet nagyon szerettem és tiszteltem, de megengedtem magamnak azt a luxust, hogy más alapokra helyezzem az életem. A hitem, a Biblia tanításai segítettek abban, hogy lehet esélyem egy más életre. Elkezdtem ebben hinni, és ha kitartottam, pozitív visszajelzéseket kaptam. Voltam ebben a fejben dúló harcban kiütve, de több volt a győzelem, és ez segített továbblépni.

Alakulhatott volna máshogy is?

Igen, azt gondolom kerülhettem volna nagyon mély állapotba. Rossz minták voltak előttem. A nehéz helyzetek minden ember életében jelen vannak, de az azokra adott megoldókulcsok tesznek különbséget emberi sorsok között. Arra gondolok, hogy egy nehéz, elutasított vagy épp sikertelen helyzetben én az alkoholhoz, „szerekhez”, gyógyszerhez nyúlok, vagy más megoldásokat választok, amik nem tesznek tönkre. De ez azért is nehéz, mert szüleink megoldásai, mintái, belénk vannak égve, ezt nem könnyű felszámolni. Amikor a cigány származás, a szegénység, a tanultság hiánya az örökség, az egy mély örvény és gyorsan forog. Sokszor már gyermekkorban eldől, kinek merre tart a sorsa, és hogy ki sodródik esélyként az életünkbe. Legfontosabbnak ezt tartom, hogy lássuk meg, hogy ebben a lehúzó erőben, mégis emberek nyújtják a kezüket felénk és a megmentés apró lépéseit kínálják. Nagyon nagy hálát érzek azok felé az emberek felé, akik engem ezen az úton segítettek. A testvéreim, nagynéném szeretete, a nála való nyaralások, a lelkészházaspár, a tanárok, barátok, a férjem, ez az ő sikerük, hogy hogyan lehet a társadalom nyomorúságra ítélt tagjaihoz lehajolni.

Sokaknak ez nem sikerül. Mit gondolsz, mire van szüksége a traumát elszenvedettnek, hogy test-lelki értelemben egészséges életet éljen?

Saját tapasztalatom, hogy őszinte, mélyre ható feldolgozásra van szükség, szakemberek bevonásával. Törekedni kell eljutni oda, hogy bár nem értem miért történt mindez, de megpróbálom elfogadni. Ez egy hosszú, kínkeserves küzdelem, nem megy egyik napról a másikra és az is fontos, hogy ez a múlt. Saját jelenemre már hatással lehetek, formálhatom azt. Legyen az ember türelmes önmagához, tudjon megbocsátani saját magának is. Törekedni kell, hogy képes legyen elfogadni és szeretni önmagát. Tanulja, ismerje meg saját határait és ragaszkodjon komoly önfegyelemmel azokhoz, hogy ne lépjen át azon senki. Különben megint kiszolgáltatja magát. Aki ilyen helyzetből jön, szembe kell nézni azzal, hogy lehetett volna teljesen más ember, de ez adatott, ebből kell jót kihozni. Lehet, hogy mindig érzékenyebbek lesznek az ilyen emberek, az emberi bántásra, vagy bántásnak minősítenek olyat, aminek nem ez volt a célja. Hiszem azt, hogy tudatos, fegyelmezett élet mentén lehet csak meggyógyulni, keresni és elfogadni a jót, érzékenynek lenni, hogy nem csak én szenvedek, hanem sok ezer embertársam. Kellenek kapaszkodók, hit, barátok, sport, irodalom, szeretetet, elfogadni és képessé válni jól adni is!

Te miben hiszel, hogyan, mivel lehet karbantartani magunkat egész életünk során?

Istenben hiszek, teológiát tanultam, az én életemnek a legfontosabb eleme, hogy a legnagyobb elfogadás és szeretet forrása Isten. Egy bensőséges kapcsolatról beszélek. Ha az ember tudja, hogy egy emberi értelemmel kevésbé felfogható kegyelmi állapot részese, az alázatban tartja. Bármilyen sikereket ér is el, egyre távolodik attól a gondolattól, hogy ezeket kizárólag magának tulajdonítsa. Isten megismerése idővel csak mélyebbé válhat, az ember képes saját sorsára is lenézni madártávlatból. Rájön, hogy nem az övé a legnehezebb élet, hogy sok-sok ember szenved jobban, ez elűzi az önsajnálat írmagjait is.

Most mivel foglalkozol, mi zajlik körülötted?

A Várva Várt Alapítvány munkatársaként dolgozom, ahol régiómenedzserként a krízisintervenció és a kismamák gondozása a feladatom, de a prevenciós munkában is részt veszek. Szociális munkásként, ez teljesen más segítés, mint az állami szférában tapasztaltak, rugalmas, hatékony érdemi segítségnyújtás, nagyon szeretem a munkámat. A Traumáinkon innen és túl filmmel, veletek és külön is, sok helyen megfordultam már. Sok cigány és nem cigány gyermekkel találkoztam, ismertem meg élethelyzetüket. Fontos számomra, hogy ösztönözzem őket, hogy higgyenek önmagukban, az ember saját életére gyakorolt sorsformáló erejében. Közben kapok félkérést, hogy a másik oldalt is érzékenyítsem, az elfogadás az esélyteremtés területén. Izgalmas feladat, de fontosabbnak tartom a diplomatikus közeledést, mint a mindkét oldalon jelen lévő elutasítást és ítélkezést.

Az interjút Pálfay Erzsébet a Mozgalom alelnöke készítette.

TÁLENTUM | 2024.03.08.