„A gyógyítás felemelő feladat”
(TÁLENTUM, 35. rész)
haromkiralyfi.hu / 2021.07.01.
Dr. Velkey György, a Bethesda főigazgatója
Július 1-e minden évben a magyar egészségügy ünnepe. Ezen a napon született Semmelweis Ignác, aki az anyák megmentőjeként vált ismertté, és akinek nevét külföldön is ismert orvosegyetemünk is viseli. A gyermekek világra segítése mellett gyógyításuk is nagy feladat. Ebben idehaza élenjár a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza. Főigazgatója, Dr. Velkey György szerint a Covid-19 járvány ráeszméltette az embereket, hogy mennyire fontos munkát végeznek az orvosok és az ápolók. Vele beszélgettünk az orvosi szakma helyzetéről.
Mennyire jellemző a generációkon átívelő orvosi hivatás választása a családjában?
Az egész nagycsaládunkban, apai-anyai ágon is a felmenőim többségében pedagógusok vagy orvosok voltak. Két olyan orvos ősöm is van, akik markáns egyéniségek voltak, és sok mindenben önkéntelenül is az ő pályájukat vittem tovább, hasonló utakat jártam be, bár ez nem volt szándékom. Anyai nagyapám, Mészáros Gábor kórházigazgató főorvos volt Kassán, előtte Gyulán. Szülész volt, de elsősorban kórházvezető és egészségügyi szervező. Apai nagybátyám Velkey László, a miskolci Gyermekegészségügyi Központ névadója, szemléletformáló gyermekgyógyász és intézményalapító. A családunkban ma is sok orvos van, és majdnem mindenki gyermekorvos, Édesanyám is az. Mi hatan vagyunk testvérek, ketten gyermekorvosok lettünk, négyen tanárok, ezzel igazából azt a polgári – emberközpontú, szolgáló – attitűdöt követtük, amit örököltünk és tapasztaltunk magunk körül.
Korán nősült, és már az egyetem évei alatt gyermekeik is születtek.
A feleségem évfolyamtársam volt, ma is kollégám. Szerettünk a debreceni egyetemre járni, sokat tanultunk, érdekelt minket az orvostudomány, felkészülten akartunk belevágni az életbe. Az évfolyamunkon nagyon jó társaság jött össze, színházat szerveztünk, sportoltunk: máig élő kapcsolataink vannak ebből az időből. Az avatás után két héttel született a második fiunk. Akkoriban ez nem volt ritka, hogy az egyetemi élet második felében elindul a családalapítás. Ha jól emlékszem, mire végeztünk, az évfolyamunkon már 20-30 gyerek volt. Én nagyon örülök, hogy nekünk így alakult az életünk. A debreceni klinikán kezdtünk mindketten dolgozni is. Kezdő orvosként két, majd hamarosan három gyerekkel; nagyon intenzív időszak volt, kétségtelen, hogy sok áldozatvállalással is járt. Emlékeim szerint bírtuk energiával. Humorral és rugalmassággal lehetett a helyzeteket kezelni, és persze családi segítséggel, bár a szüleink is dolgoztak még akkor. Talán nem csak a fiatalság bája miatt emlékszünk vissza arra az időre nagyon jó szívvel.
Összesen öt gyerekük született, sőt már unokáik is vannak. Hogyan tudják összehangolni felnőtt gyerekeikkel munka mellett a családi együttléteket?
A hétköznapok mindannyiunknak zsúfoltak, „pörgősek”. Hozzánk hasonlóan sokat dolgoznak mind az öten, és a párjaik is. Örömmel tölt el minket, hogy mindannyian egészen különböző dolgokkal foglalkoznak, teljesen más hivatást választottak, van köztük bölcsész, orvos, jogász, iparművész és matematikus. Jó látni, hogy mindenki a helyén van, és olyan pályát választott, ami illik hozzá, és amit szívvel-lélekkel tud is csinálni. Aktívan és intenzíven élik tehát a maguk életét a családjaikban és a munkájukban is. Pesten ritkán látjuk egymást, a gyerekek körül se tudunk annyit segíteni, amennyit szeretnénk. A Balatonon építettünk egy nagy házat, ahol mindannyian elférünk, és főleg hétvégenként és nyáron együtt tudunk lenni. Ebben a többség örömmel vesz részt. Jó, hogy ezt meg tudtuk tenni, mert ez illik az életformánkhoz.
Orvosként mennyire lehet fenntartani a szakmai fejlődést, amikor valaki felsővezetői pozíciót tölt be az egészségügyben?
Ez nem egyszerű kérdés, és azt hiszem mindenkinek, aki komolyan veszi a vezetői hivatását, és annak az intézménynek a sorsát, amit vezet, szembe kell nézni ezzel a dilemmával. Persze az orvosi szakterületektől is nagyon függ, hogy meddig lehet a két dolgot párhuzamosan jól csinálni. Én gyermek intenzív-aneszteziológus vagyok, ami a világ legszebb hivatása. Ez teljes embert kívánó szakma, melyben elengedhetetlen, hogy „időtlenül” ott legyen az ember. Én nagyon benne is éltem, és ez még el is ment amellett, hogy az osztályt vezettem, sőt még úgy is többé-kevésbé, hogy orvos-igazgató lettem itt a Bethesda Kórházban, mert ezeket a szerepeket át lehetett programozni a műtői és osztályos munka utánra. Amikor 2003-ban hirtelen főigazgatóvá váltam, – mert a nagyon kedves barátom és főnököm, Dizseri Tamás meghalt szívrohamban – akkor azzal szembesültem, hogy ez így már nem folytatható magas szinten és hitelesen, mert mindkettő sérül. Nem volt könnyű ellépni a gyakorlati orvoslástól, de a mai munkámhoz rengeteget hozzátesz a történetem, mert szakmailag a kórházat át tudom látni, és jól ismerem a terepen való „gyűrődést”.
A magyar egészségügy napján beszéljünk a szektorról. Szakmapolitikusként most milyennek látja a helyzetüket?
A járvány felértékelte a gyógyítást és ápolást a társadalomban. Ma sokkal inkább megbecsülik azt, ahogy az emberek orvosként vagy ápolóként segítenek. Az az igazság, hogy az egészségügyet minden ellenkező látszattal szemben elsősorban a hivatástudat tartja életben, és emiatt sose dőlt be, és várhatóan nem is fog összedőlni. Ennek az az oka, hogy az orvosok és ápolók nagy többsége nagyon szereti, amit csinál, mert az felemelő és értelmes, tartalmas feladat. Egyszerűen jó érzés mindent megtenni a betegért, és izgalmas gyakorlati tudományág ez. De ezzel vissza tud élni a társadalom, és sokszor vissza is él, kiszolgáltatott helyzetbe hozva az egészségügyben dolgozókat, akik kedvüket szegve, kiégve valóban kevésbé szerethetőkké válnak. Most ebből a negatív spirálból léptünk ki, jó lenne, ha tartós maradna a katarzis.
Rengeteg feladat van, rendszerszintű átalakításra van szükség a szektorban. Most a koronavírus adott egy lökést, hogy elinduljon a változássorozat. Sajnos színezi a képet, hogy a politikai ciklusok négyéves ütemezése, és az egészségügyi rendszer változtatásának eredménnyel kecsegtető évtizedes ciklusidejei között nagy a különbség. Ez minduntalan megtorpanásokhoz és visszarendeződésekhez vezetett eddig. A járvány kényszerként jelenhet meg, hogy kikerül ebből a politikai ciklusok közötti tehetetlen állapotából az egészségügyi rendszer. Most lehet, hogy nagyobb politikai kockázat nem lépni ezen a téren, vagyis nem erősíteni az egészségügyet, ezért talán mérsékelten optimisták lehetünk.
Néhány napja adtuk át közösen az idei Családbarát Kórház és Családbarát Kórházi osztály díjakat, melyet a Magyar Kórházszövetség és a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom közös együttműködésben alapított. Mi ennek a célja?
Az egészségügyben izgalmas trendek zajlottak le az elmúlt évtizedekben. A tudomány felgyorsult fejlődése miatt az orvoslás technológiaközpontú lett. Gépekről, eljárásrendekről, adatokról gondolkozunk és beszélünk, és fantasztikus eredményeket érünk el, miközben az egészből lassan elvesznek az emberi kapcsolatok. Ezt egyre nehezebben éli meg mind a két oldal. Mindennapos tapasztalatunk, hogy a beteg nagyon igényli az empátiát, odafordulást, szeretetet megjelenítő „emberét”, aki egyrészt szintetizálja az adatokat, másrészt odafigyel az ő egész személyiségére. A gyógyító és ápoló pedig az emberért, mondhatni, hogy egy-egy konkrét személyért vállalta, amit tesz, és szeretne megerősítő visszajelzést kapni, miközben egyre személytelenebb rendszerben él. Ezért az emberi kapcsolatokat erősíteni szükséges. Különösen szép, és a rendszert javító szemlélet, ha a beteget és a szolgálattevőt is a legtermészetesebb közösségében, a családban látjuk, és ezeket a kis közösségeket próbáljuk segíteni, és egymáshoz közelíteni. Ebben a díjak szemléletformálók, és nagy öröm nekem, hogy a mi kis kórházunk is egyfajta példaként tud megjelenni.
A Magyar Kórházszövetség a kórházak összefogásából képződött civil szervezet, ahol ezt meg lehetett fogalmazni, ennek hangot lehetett adni. Nagy örömmel találtunk egymásra 2017-ben a Három Királyfi Három Királylány Mozgalommal, és alakítottuk ki a Családbarát Kórházi Osztályok, és Családbarát Kórházak díjrendszert – idén kibővítve a „Családbarát Kórházi Innnovációk Járvány Idején” díjjal. A munkatársaink és az ellátottjaink családjaiban való gondolkodás, a feléjük megnyilvánuló segítségnyújtás nagyon fontos igényt elégít ki, és az egészségügynek ezt a ridegebbé váló világát életszerűbbé tudja tenni, meg tudja termékenyíteni. Így aztán nagy örömmel figyeljük, hogy hol vannak családbarát kezdeményezések, és szemléletet tudunk formálni a díjazott jó példák bemutatásával. Népszerű ez a pályázatrendszer, sok osztály és kórház pályázott idén is, és örülök, hogy megkapta a méltó helyét a Magyar Kórházszövetség rendszerében és kongresszusain is ez a díjrendszer.
Milyen következő lépéseket lát maga előtt?
A járvány az idősek és a haldoklók magányára is élesen rávilágított. Ma a családbarát szemléletben főleg a gyermekosztályok és a szülészetek, újszülöttosztályok az élenjárók. És bár sok teendőnk van még ezeken a helyeken is, a legfontosabb irány most szerintem az, hogy az idősek és haldoklók mellett a családok megfelelően és méltósággal jelen legyenek.
Az interjút Pálfay Erzsébet, a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom alelnöke készítette.
