"Gyász idején mozgósítani kell erőforrásainkat"
(TÁLENTUM, 41. rész)
haromkiralyfi.hu / 2021.11.01.
November 2-án halottainkra emlékezünk a keresztény világban, de ez a nap mára már felekezettől függetlenül is a megemlékezés napjává vált. Ezen a napon szinte nincs olyan ember, aki legalább egy gyertyát ne gyújtana elhunyt szeretteiért. A halál, a gyász elkerülhetetlen velejárója életünknek, mégis mintha nem tudnánk, nem akarnánk ezzel túl sokat foglalkozni. Singer Magdolna író, gyásztanácsadó szerint egyedül nehezebb, de több hasonló helyzetben lévő emberrel, például egy gyászfeldolgozó csoportban könnyebb megküzdeni a megváltoztathatatlannal.
Segítőként a legnehezebb, legfájdalmasabb területet választottad, a gyász feldolgozásának, az elmúlás elfogadásának a segítését. Vagy ő választott téged? Hogy volt ez?
Néha az élet terel bennünket valami felé. Kinyílnak kapuk előttünk, és megtetszik, ami feltárul mögötte, ezért belépünk. Soha nem terveztem, hogy gyászolókat fogok segíteni, most mégis elmondhatom, hogy 25 éve ez a hivatásom. Önkéntesként vettem részt a hospice ápolásban, ez hozta magával azt is, hogy közelebbről megismerkedjem a gyász lélektanával. Elvégeztem a Polcz Alaine és munkatársai által szervezett gyásztanácsadó képzést, majd a Budapest Hospice Házban egy társammal elkezdtünk gyászcsoportokat vezetni. Abba sem hagytuk tíz éven át. Nagy tapasztalatot szereztem és a tanulást sem hagytam abba, úgyhogy később egyénileg is kísérni kezdtem a gyászolókat.
Bizonyára a te életedben is voltak és lesznek veszteségélmények. Lehet ebben „edzettséget” szerezni? Téged mi vigasztal?
Nem tudjuk úgy leélni az életünket, hogy ne érjenek kisebb-nagyobb, sőt tragikus veszteségek. Meghatározó egy aktuális veszteségnél, hogy hogyan birkóztunk meg a korábbiakkal, milyen erőforrásokat mozgósítottunk, tudtunk-e kérni, elfogadni segítséget. Én kétszer is váltam, ami komoly gyásszal járt. Míg először csak tétován botladoztam és nem nagyon találtam eszközöket a feldolgozáshoz, másodszor már sokkal érettebben, bölcsebben álltam hozzá, továbbá rendelkeztem azzal a tapasztalattal, hogy a gyász véges, hogy bármilyen reménytelennek tűnik is a helyzetem, ez egy átmeneti állapot. Szüleimet is viszonylag korán veszítettem el, az ő hiányukkal is meg kellett küzdenem. Legtöbb segítséget a családtagjaimtól és barátaimtól kaptam, és mások számára is ez az elsődleges megtartó háló.
Említetted, hogy gyászcsoportokat vezettél és egyénileg is segíted a gyászolókat. Az emberek milyen arányban választják ezeket az utakat fájdalmuk enyhítésére?
Sajnos nincs eléggé a köztudatban, hogy léteznek gyászfeldolgozó csoportok, pedig a sorstársak segítő ereje felbecsülhetetlen. Örülök, hogy most beszélhetek róla, mert nagyon hiszek benne. Jó szívvel ajánlom hozzátartozójukat elveszített személyeknek. Ki más értené meg leginkább a gyászolót, mint az, aki maga is hasonló érzéseket él át? Én ma már nem vezetek ilyen csoportokat, hanem a Napfogyatkozás Egyesület keretein belül csoportvezetőket képezek ki, hogy minél több elérhető csoport legyen az országban. Az egyesület honlapján találhatók induló gyászcsoportok, valamint információk a képzésekről. Mivel nem eléggé ismertek a támogató csoportok, ezért talán gyakoribb, hogy egyéni segítséget kérnek azok, akik úgy érzik, egyedül nem tudnak megküzdeni a bánatukkal.
Mit jelent tulajdonképpen a gyászkísérés? Hogyan képzeljük el a folyamatot onnantól, hogy valaki jelentkezik nálad?
A gyász rendkívül egyéni. Van, akinek elég egyetlen találkozás. Ilyenkor többnyire csak valamiféle megnyugtatásra vágyik a gyászoló, hogy az érzései a gyászra adott normális reakciók. Sokszor önmagában már annak is nagy jelentősége van, hogy teret és időt kap, hogy a gyászával foglalkozzon, kifejezhesse érzéseit, a benne zajló káosz strukturáltan kívülre kerüljön. Ha vannak körülötte őt szerető és támogató emberek, akkor a továbbiakban nem kell feltétlenül professzionális segítő. Máskor szükségét érezzük a további találkozóknak. A gyászkísérés során áttekintjük a gyászoló kapcsolatát az elhunyttal, mélyére nézünk a különböző érzelmeknek, mint például a bűntudat, vagy a harag, de kitérünk a mindennapokban megjelenő nehézségekre is, mint amit a hagyaték felszámolása és különböző ügyintézések jelentenek.
Nők és férfiak. Van-e különbség, ahogy az érzéseiket behozzák a feldolgozás folyamatába?
A férfiak nagyobb arányban próbálnak magukban megküzdeni az őket ért csapással, de ha már felkeres engem egy férfi, akkor megnyílik, és azt látom, hogy nincs különbség a férfiak és nők megélése között. Ugyanúgy átélik a veszteség fájdalmát, a hiányt, a jóvátehetetlenség frusztrációját. A különbség ott mutatkozik meg inkább, hogy a munkahelyükön, a barátok közt, de még a családban is sokkal inkább igyekeznek leplezni a bennük zajló érzelmi zűrzavart, mint a nők, ugyanis próbálnak megfelelni a férfiakat sújtó sztereotípiáknak, feléjük támasztott elvárásoknak. Ilyenkor kerülőutakon tör utat magának a fájdalom, megmutatkozhat többek közt türelmetlenségben, ingerültségben, vagy akár abban, hogy elérzékenyülnek egy filmen látott jelenetnél. Bár kétségtelen, hogy a gyászkultúránk a nőknek sem kedvez, mi sem terheljük a környezetünket a fájdalmunkkal, de azért velünk elfogadóbbak, ha megengedjük magunknak a sírást, kimutatjuk elesettségünket.
Más a szülő, más egy gyerek elvesztése, más több évtized után örökre elbúcsúzni egy társtól, más a váratlan halál, más hosszas betegség után, esetleg öngyilkosság következtében elveszíteni valakit. Hogy közelítesz egyikhez, másikhoz?
Valóban nem mindegy a gyászfeldolgozás szempontjából, hogy ki az elhunyt és mi módon halt meg. Idősebb személyek halálát inkább tekintjük az élet természetes velejárójának, elfogadóbbak vagyunk. A gyermekhalál kataklizmaszerű hatású a szülők számára. Egy társ sokszor a saját identitásunk része, ezért az ő halálával úgy érezhetjük, valamiképpen önmagunkból is kihasadt egy nagy darab. Az öngyilkosság sok haragot generál, mert megcsalva, elárulva érezhetjük magunkat, ugyanakkor a bűntudat is erőteljesebb, amiért nem vettük észre a jeleket, nem mentettük meg a szerettünket. Egy hosszan tartó betegség során van időnk valamiképpen felkészülni a hozzátartozónk távozására, míg a váratlan halál sokkolóan érhet bennünket. A gyász azonban, mint mondtam, egyéni, és én mindig ahhoz a személyhez igazodom, aki összetörten felkeres engem, és az ő érzései, gondolatai, elvárásai határozzák meg a kísérést.
A különböző vallások, a hit ad valamiféle vigaszt a gyászolóknak?
Mélyen hívő személyek egy része elfogadóbb, hamarabb megnyugszik Isten akaratában és reményt talál az újratalálkozás lehetőségében. Ugyanakkor más hívők megtagadják Istent, számon kérik, hogy tehette meg velük, hogy elrabolta tőlük szerettüket és akár végleg, akár átmenetileg meginog a hitük. Segítségre azonban azoknak is szüksége lehet, akiknek támaszt nyújt a hitük, hiszen ők is átélik a fájdalmas hiányt és nekik is meg kell küzdeniük a gyásszal járó érzelmi megrázkódtatással.
Ha jól tudom, Polcz Alaine munkatársa is lehettél. Hogy emlékszel vissza őrá?
Alaine (Dr. Polcz Alaine magyar pszichológus, író, a tanatológia magyarországi úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom, majd alapítvány életre hívója - a szerk.) sokunknak volt mestere és sokan gondolunk rá hálás szívvel. Hiába telt el már több mint egy évtized a halála óta, olyan nagy hatással volt rám, hogy szinte naponta eszembe jut. Nagyon nagy tanító volt, aki elsősorban életpéldájával tanított. Bármibe fogott, azt magas színvonalon tette. Talán nem mindenki előtt ismert a neve, ezért érdemes kicsit bemutatnom. Bár a neve a hospice mozgalommal fonódott össze, de már kezdő pszichológusként a Lipóton (az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, más néven Lipótmezei elmegyógyintézet – a szerk.) dolgozott, később játékdiagnosztikával foglalkozott és játékterápiát folytatott, majd végstádiumú gyerekeket segített a SOTE II. sz. Gyermekklinikán, ahol szinte forradalmian merész újításokat vezetett be a gyerekek érdekében. Még kiemelném maradandó alkotásai közül a már említett Napfogyatkozás Egyesületet, amelyet szintén ő hozott létre a gyászolók segítésére, és ahol én is már vagy 12 éve tevékenykedem. Az egyesület azóta csodálatosan felfejlődött. Érdemes körülnézni a honlapon, mert a haláleseti gyászon kívül sok területen nyújt segítséget. Sérült gyermekek szüleinek, pedagógusoknak, egészségügyi dolgozóknak ad támogatást, valamint sokféle továbbképzés lehetőségét kínálja a segítő hivatásúak számára.Végül persze ne feledkezzünk meg Alaine könyveiről sem, amiket máig nagy érdeklődéssel olvasnak az emberek. Bár nehéz élete volt, de megőrizte derűs, szeretetteljes lényét.
Több mint egy tucat könyved neked is megjelent már, többnyire a veszteség témájában. Legújabb köteted idén májusban „Gyászkísérés - Együtt a bánat és feldolgozás útján” címmel jelent meg. Kiknek szántad ezt a könyvet és mennyiben más, mint a korábbiak?
E könyv a gyászkíséréseim huszonöt éves tapasztalatait összegzi, amelyeket esetekkel támasztok alá, és izgalmas szépirodalmi részletekkel teszem érzékletesebbé. Elsősorban segítő szakembereknek szánom a könyvet, akik reményeim szerint hasznosíthatják e tapasztalatokat a munkájuk során. Ugyanakkor gyászolókat is támogathat a feldolgozásban, valamint segít abban a nagy tanácstalanságban eligazodni, hogyan forduljunk a környezetünkben lévő gyászoló ismerősünk felé. A visszajelzések szerint kifejezetten olvasmányos, és meglepő módon még a humort sem nélkülöző olvasmány.
Az interjút Pálfay Erzsébet a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom alelnöke készítette.
