"Jól bánunk egymással? És a szavakkal?"
(TÁLENTUM, 47. rész)
haromkiralyfi.hu / 2022.04.13.
Mindig a büfé előtt van a legnagyobb sorbanállás, ….működésünket meghatározza a kapcsolódás, ….a társas létben a tétlenség és a tett is kommunikál! Erről is beszélgettünk a rendszerváltás utáni időszak első retorikából doktoráltjával, Aczél Petrával.
Mikor fedezte fel magának a kommunikáció világát? Néhány évtizede ez még szinte ismeretlen tudományterület volt.
Én a retorikát fedeztem fel magamnak. A rendszerváltozáskor jelentkeztem az egyetemre, egy változó közélet ifjú polgáraként. A bölcsészkaron ekkor került vissza a képzésbe a retorika tárgya, közel fél évszázad után. Nem volt oktatója, hiszen etikusan meggyőző, racionálisan érvelő kommunikációt addigra már egy ideje nem tanítottak. Szép kiejtést, jó hangoztatást igen, de logikus és vitakész gondolkodást nem. Szerencsés voltam, mert az egyetemen a tanáraim demonstrátornak jelöltek és megkaphattam a retorika tárgyát oktatásra. Egy olyan tudományágban merülhettem el, amely 2500 éves és annyiszor keltették már 'halálhírét', ahányszor újjáéledését ünnepelték. A 2000-es évektől pedig az internet és az új médiafelületek elhozták a virágzását is: hiszen ma már mindenki szólhat, ha akar, és tízek, ezrek, akár milliók követhetik. Nagy alázatra nevelt, hogy egy ilyen különleges diszciplínát választottam. Vagy ő engem? A rendszerváltozás utáni első doktori fokozat retorikából az enyém volt, és én habilitáltam belőle először ugyanezen időszakban. Azóta, szerencsére, és sok kiváló mesternek köszönhetően, mára már többen vagyunk.
A szülői háztól milyen neveltetést kapott?
Szerencsés voltam, mert engem otthon is igényes kommunikációra neveltek, a viselkedés részeként tanítottak meg a kíváncsiság hajtóerejére és a megnyilvánulás felelősségére. És arra, hogy nem szabad felszínesnek lenni. Hogy végeredményben mindig az igazságot kell keresni. Mindez együtt hatott. Annak pedig, hogy a kommunikációtudomány néhány évtizede még ismeretlen terület volt, nemcsak Közép-Európa sajátos történelme az oka. Hanem az is, hogy fél évszázada egyre egyértelműbb, hogy a tudományágak együttműködéséből származnak a legfontosabb felismerések. A kommunikációtudomány pedig jól tudta ötvözni a retorika, társadalomlélektan, információtudomány, szociológia, filozófia, nyelvészet elemeit, módszereit.
Pedig manapság szokásos 'lenézni' a kommunikációtudományt!
Persze, tudom. Az egyetemi kommunikáció szakot gyakran becézik büfé-szaknak. Nem baj, hisz tudjuk, hogy mindig a büfé előtt van a legnagyobb sorban állás, oda mindenki be akar jutni. Vagyis erre a tudásra mindenkinek szüksége van. Jelenleg a három legkeresettebb munkaerőpiaci kompetencia között van a kommunikáció, közvetlenül az adattal kapcsolatos készségek mellett. Vagyis, nem a kommunikációtudomány veszít azzal, ha lenézik, hanem az veszít, aki lenézi. Például sikeresebb karriert és boldog családi- és közéletet. Most, ezekben a nehéz időkben is azt látom, mennyit jelentene, ha tudatosabban fogyasztanánk és formálnánk a kommunikációnkat.
Nem tudunk nem kommunikálni - mondta az osztrák-amerikai pszichológus Paul Watzlawick. Ez mit jelent?
Létünk kommunikáció. Egyrészt azért, mert társas lények vagyunk. És nemcsak embertársainkhoz kell és tudunk kötődni, hanem a múltunkhoz és a jövőnkhöz is. Működésünket meghatározza a kapcsolódás, a kapcsolat igénye. Ezért minden, amit teszünk, tudatosan vagy tudattalanul kommunikálunk, mindennek, amit befogadunk, képesek vagyunk értelmet tulajdonítani. Például amikor az ember, nyitás előtt sorban áll az utcán, - mondjuk egy posta vagy okmányiroda előtt-, ösztönösen úgy viselkedik, hogy nyilvánvalóvá tegye, nem betörő, hanem hivatalosan és jogosan áll ott. Miközben az is látszani fog rajta, hogy szeretne a várakozás szakaszán túl lenni. Abban az egyszerű, végig nem gondolt ácsorgásban is sok-sok üzenet van. Ezért nem ütközünk meg a villamoson kinézve, ha valakit egy bezárt ajtó előtt állni látunk, és ezért nem riasztjuk azonnal a rendőrséget. De vegyünk egy másik példát. Ha valaki mindig elérhető online, aki mindig gyorsan visszajelez, attól az üzenet elmaradása is üzenetként fog hatni. A társas létben a tétlenség és a tett is kommunikál. Ezért nehéz a hazugságot vagy a megtévesztést azonosítani a kommunikációban. Mert nem csak az információkat mérlegeljük, hanem sok-sok mást. A saját belső elvárásainkat, a másik stílusát, a körülmények megválasztását, hiszen ezek is mind kommunikációs-elemek. Szokásos kritika, a kommunikációtudományok ellen a 'si omnia' nulla elve. Vagyis, hogy ami mindenre vonatkozik, az voltaképpen semmire. De a hétköznapi életben mégiscsak azt látjuk, hogy fontos ismerni a kommunikáció rétegeit, nüanszait, a saját reakcióink automatizmusait, fontos abból kiindulni, hogy minden kommunikáció, és hogy ez megismerhető. Egyébként miként tudnánk ellenállni a mesterséges intelligenciával mások szájába adott gondolatoknak - a háborús kommunikációban látunk ilyeneket -, a valószínűtlenül szépített és idealizált 'profiloknak', az álhíreknek?.
A "Szavak ereje”! A Citatum weboldalon erre 24 idézet jön fel, elég sok, negatív kontextusban. A kapcsolatainkban - családban, munkahelyen -, akár a politikában hogyan értünk szót egymással? Például múlhat-e ezen egy béketárgyalás?
Persze, hogy múlhat. Azért is béketárgyalás, és nem békecsata. És persze, hogy sok a negatív felhangú idézet! Egy korban, ahol mindenki meg akar győzni, nagyon gyanakvóak vagyunk a meggyőzéssel szemben. Szerintem fontos, hogy a kommunikációt ne valami cukros, édeskés, "mindenre gyógyír" folyamatnak gondoljuk el. Kommunikációval nemcsak rendezni, de gerjeszteni is lehet a konfliktust. Talán néha kell is. Az a párkapcsolat, amelyben nincs vita - hangsúlyozom vita, és nem veszekedés -, abból kiveszhet a kreatív, megújító energia, a felismerések támogató ereje. A feszültség kell, abból fény támadhat! Ha valaki bír a szavak erejével, az válhat manipulátorrá, de válhat igazi, karizmatikus vezetővé is. A szavaknak pedig nem kizárólag a beszélő ad erőt, a hallgatóság is kell hozzá. Én úgy látom, hogy korunk politikájában sajnálatosan kevés a vízionárius vezető, rengeteg a közhely, érvényesül egyfajta gondolatrendőrség, amely nem a meggyőzéshez, hanem az egyhangúsághoz, az egyetértés kényszeréhez vezet.
Azt is látjuk, hogy gyakran a személy támadása helyettesíti a valóságos érveket.
Igen, és ez azért is lehet annyira sikeres, mert előbbit („manipulátort”) jobban élvezik a befogadók, mint utóbbit („karizmatikust”). Valójában tehát a szavak erejéért együtt kell vállalnunk a felelősséget, még akkor is, ha az megkívánja a kritikai gondolkodás néha kényelmetlen, kíméletlen lépéseit. Jó lenne, ha a kényelmünk miatt nem utálkoznánk azokra, akik nemcsak beszélnek, hanem mondanak is valamit. És inkább dolgoznánk azzal, hogy megértjük, vagy éppen mi magunk jobban csináljuk, ha ránk kerül a sor. Bármilyen zajosnak is látjuk a mai médiát, bármennyire sok-sok információról beszélünk, meglepően sok szól ugyanarról, és ugyanúgy. A szavak pedig csak akkor erősek, ha állítanak. Ha életek támasztják meg őket, nem pusztán divatos eszmék.
Sok visszahúzódóbb, zárkózottabb - introvertált - személy úgy érzi kevésbé értékes az ő személyisége, nem fog boldogulni világunkban. Mivel nyugtatná meg őket?
A jó kommunikáció nem a 'dumálással', hanem a figyelemmel kezdődik. Ma a legdivatosabb tréning a vezetők között nem a meggyőzésről, hanem a figyelemről szól. Igen, a kifelé forduló személyiségek korát éljük, legalábbis a médialogika szerint. Ma mindenkinek látszania, beszélnie kell. Erre hívnak a közösségi média platformjai, az új médiaműfajok, a részvételen alapuló média. A sportoló, miután lejön a pályáról, ahol versenyt nyert, azonnal nyilatkoznia kell. Az orvos, aki épp életmentő műtétet hajtott végre, a műtőből kilépve már kérdésekre válaszol. A média hajlamos azt sugallni, hogy ma mindenkinek szónokká kell válnia. Ugyanakkor a legsikeresebbnek számító emberek között - akár csak gazdasági mércével mérve is - nagyon sok az introvertált. Azért, mert jól és nyitottan tudnak figyelni, nem türelmetlenkedve, hogy végre ők is szóhoz jussanak. Sokszor kevesebbet szólnak, de az lényegre törőbb lehet.
És tudnak kérdezni…
….márpedig a kérdés a válasz fele, ha nem több annál. Érdemes észrevennünk, hogy egyre kevesebbet kérdezünk, folyton megosztunk, közlünk, kinyilatkoztatunk. Ugye? Ezzel a kérdéssel most én is tartoztam, ha már erről beszélek. (nevet- a szerk.). Lehet, hogy az introvertáltak inkább elkerülik a nyilvános megszólalás alkalmait, de kellő módszerekkel rendkívül hatékonyan fejlesztik a kommunikációjukat, ha arra van szükség, fentiekre is tekintettel. Az én legközelebbi szeretteim között többen introvertáltak. Hálás vagyok nekik, hiszen sokkal többet tanítottak nekem a felkészült, elemző, figyelő és elgondolkodtató kommunikációról, mint bármelyik 'hangos' ismerősöm.
Hogyan változott a generációk során a személyközi kommunikáció és korunknak melyek a legfőbb jellemző viselkedési, kommunikációs formái?
Gyakrabban, gyorsabban, informálisabban és több képpel kommunikálunk. 30 éve egy esküvőről 100 fotó készült, hiszen drága volta a képek előhívása, ma 6000. Család legyen a talpán, aki végignézi! Az én időmben kétnaponta írtunk szerelmeslevelet, és a posta is sokszor megváratott. Ma félpercenként írnak két üzenetet a romantikus partnerek. A 30 évvel ezelőtti filmeket lassúnak érezzük a maiakhoz képest, mert fele annyi vágás és esemény van bennük. Két másodperc után türelmetlenek leszünk, ha egy internetes oldal nem töltődik le a telefonunkon és három perc után aggódunk, ha valaki nem válaszol a messenger-üzenetre. Az intézményi kultúrában egyre elterjedtebbé válik a tegeződés, mert azt mondják róla, hogy egyszerűbb és közvetlenebb. Szerintem nincs így, de a korszellemmel ezúttal nem vitatkoznék! Az online kommunikáció olyan, mintha összegyúrtuk volna az írást a beszéléssel. Megbocsátjuk a spontaneitás - gyorsaság - hibáit és elkerüljük a formaságokat. És egyre több a kép, az ikon, a gif, a video... Ma a történeteink többsége videókban ölt testet és nem szavakban. Hogy ez jó vagy sem? Jó, ha többé, teljesebbé, bölcsebbé, együttműködőbbé válunk tőle. Rossz, ha kiszolgáltatottabbá, mohóbbá, nyugtalanabbá és magányosabbá. Ez alapján és az adott esetekben tudunk tehát jó választ adni a kérdésre, hogy jó vagy rossz, ahogy kommunikálunk.
Mi a véleménye, nekünk, magyaroknak miben kellene fejlődnünk?
Abban, hogy elhisszük, nyelvünk, kultúránk, iskoláink és képességeink alapján képessé válhatunk a legjobb kommunikációra. És abban, hogy felismerjük, ez rajtunk fog múlni.
Az interjút Pálfay Erzsébet a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom alelnöke készítette.
A program támogatója a Miniszterelnökség és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.
