"Mindannyian egy végtelen hosszú lánc részei vagyunk"
(TÁLENTUM, 20. rész)
haromkiralyfi.hu / 2020.10.30.
November 1-jén, Mindenszentek ünnepén az üdvözült lelkekről emlékezik meg a katolikus egyház. Az ezt követő Halottak napja, november 2-a pedig megemlékezés az elhunytakról. Ezekben a napokban az emberek gyertyát, mécsest gyújtanak elhunyt szeretteik emlékére. Kapaszkodók kellenek mindenkinek ebben a világban, és ezt a kapaszkodót a család, felmenőink teremtik meg. Ha több generáció tud egymással beszélni, kiegyensúlyozottabbak lesznek mindennapjaink is. Halottak napja környékén családunk történetéről, felmenőink sorsán elmélkedünk, amely mindig tanulságot is rejthet számunkra. Turjányi Katalin tanárral, mentálhigiénés szakemberrel beszélgettünk.
Halottak napjához közeledve, számba vesszük már nem élő felmenőinket. Kikre gondol ilyenkor?
Egy nagy és összetartó, egymásra számító nógrádi családra, ahonnan származom. Anyai dédnagyapám, aki magyar-latin-görög szakos tanár volt, elhatározta, hogy nagycsaládot alapít, ezért ígéretes akadémiai kutatói pályáját hátrahagyva középiskolai tanárként helyezkedett el. A családalapítást az1800-as évek végén kezdték el és dédnagymamámmal nyolc gyereket tisztességesen felneveltek. A család Balassagyarmaton élt, a nagymamám a második gyerekük volt. A nagypapám is egy régi, nógrádi família sarja, nagymamámmal négy gyerekük született, 3 fiú egy lány, az édesanyám. Ebben a kisvárosban ez a rokoni kör egy nagyon jó szociális hálót alkotott, nagyon tudták egymást támogatni, barátként is összejártak. Tehát én egy ilyen családi légkörben nőttem fel, amit anyukám átörökített és igyekszem én is továbbadni.
Bizonyára őriznek családi historikumokat, hagyományokat!
Jellemzően a mai napig szeretjük a régi fényképeket nézegetni – az előszobánk fala is tele van bekeretezett régi fotókkal – és közben a családi történeteket, legendáriumokat újra és újra elmondani. Rendszeresek az összejövetelek, karácsonykor együtt éneklünk, év közben országjáró túrákat szervezünk. Ennek apropója nem vidám esemény. Az 50-es években anyám bátyját, Dobó Józsefet, aki katonatiszt volt, meghurcolták. Recskre került, ahonnan sikerült megszöknie, de végül fel kellett adnia magát, mert a szüleit közben miatta elvitték a hírhedt Andrássy út 60-ba. Mekkora krízis lehetett ez akkor az egész családnak! 2010-ben ennek a szökésnek az 60 éves évfordulóján a három fiúgyereke végigjárta az ő menekülési útvonalát, Recsktől Balassagyarmatig. Az utána következett években, bár több részletben, de egy tágabb és egyre szélesedő családi csapat is megtette ezt az utat, ami kicsik és nagyok számára egyre fontosabbá vált. Azóta minden évben, szeptemberben megtartjuk ezt az összcsaládi hétvégét, az úgynevezett Mikó-Dobó-Szász-Mike-Kuti-túrát, amikor átlag százan jövünk össze a 8 gyermek leszármazottjaiként. Ezt azért is tartja mindenki sokra, mert a távolabbi unokatestvérek is megismerik egymást, kapcsolat épül a fiatalok, a gyerekek között. Észrevétlenül egy újabb szociális háló részévé válik mindenki!
Családfa programot indított el néhány éve!
Az egészség legfontosabb és elsődlegesen őrizendő része a lelki egészség, ezért is lettem mentálhigiénés szakember. Minél több szempontból kell foglalkoznunk és segítenünk az embereknek, hogy a lelki egészségük ne billenjen ki. Mert a testi tünetek, egészségi problémák gyakran ez után következnek. A belső marcangoló gondolatok, kérdések, melyek feszítik az egyént, ha nem találnak kiutat – ha valaki nem tudja kibeszélni, feloldani – akkor a probléma testi betegségben manifesztálódhat. Erről szól a pszichoszomatika tudománya. Az identitásunk, önazonosságunk is egy olyan terület, ahol még nagyon sok a teendőnk, hiszen egész életen át keressük, hogy kik is vagyunk? Nekem arra valószínűleg nagy érzékenységem van, hogy ennyire fontosnak tartom a felmenőinkkel való foglalkozást. Emiatt és a tanulmányaim miatt jutottam el oda, hogy mennyire fontos, hogy ismerjük a gyökereinket. Erre készült 2018-ban a programunk a Szövetség a Családok Lelki Egészségéért Egyesületben. „Kik vagyunk, honnan jöttünk – mindenkinek van családfája!” címet viseli, és eddig több vidéki helyszínen tudtuk már megvalósítani.
Kik vesznek részt ebben, és hogy épül fel egy ilyen esemény?
Nagyszülőket hívunk el gimnazista korú unokájukkal, vagy unokáikkal. Először meghallgatnak egy rövid előadást, hogy miért fontos a felmenőink ismerete, mit ad ez a fiatalnak, miért fontos a nagyszülőnek. Az előadás után együtt kezdenek hozzá a családfájuk elkészítéséhez, egy számítógépes program segítségével. A helyszín emiatt lényeges, hogy minden családnak rendelkezésre álljon egy külön számítógép. Legtöbbször helyi könyvtárak, művelődési házak, iskolák alkalmasak erre. A program mesterségesen teremti meg azt a közeget, ahol a családról, felmenőkről kezdenek el beszélgetni, a szokásos rutin kérdések helyett és elindul egy különleges kommunikáció a nagymama, nagypapa és az unoka között. A nagyszülő plusz 2 generációt tud közel hozni a fiatalokhoz, amit csak ő tud a családról és ezt átadja a következő generációnak.
Mi a legfőbb hozadéka a fiatalok felnőttkori életéhez?
Erről Goethe jut eszembe, aki azt vallotta: „A legtöbb, amit gyermekeinknek adhatunk, gyökerek és szárnyak.” Amiből a gyökerek jelentik a családi kapcsolatainkat, felmenőinket, akiknek leszármazottai vagyunk. Vajon mai fiataljaink tudják-e a dédszülők neveit, ismerik-e arcukat fényképekről? Ebbe a hagyományba egy gyermek legtöbbször beleszületik, de ha nem, megteremthető ezzel a programmal. Amikor egy fiatal keresi az identitását, ki is ő ebben a világban, akkor nagyon sokat számít, hogy van egy kapaszkodója, mert mondjuk kiderül hogy melyik felmenőjétől örökölte a tehetségét, érdeklődési körét, vagy egy tulajdonságát. A felmenőink sorsa tanulság is lehet, egy követendő vagy éppen elkerülendő út. A kihívásokra adott megoldásokkal kapcsolatban számos mintát találhat egy fiatal az ősei sorstörténetét megismerve. Volt olyan élményem, ahol betévedtek a programra helyi fiatal srácok, akik pusztán „gépezni” szerettek volna, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy feszült érdeklődéssel hallgatják az előadásomat, amikor arról beszélek, hogy minden családban vannak tehetséges emberek, akikre büszkék lehetünk. Biztosra veszem, hogy úgy álltak fel, hogy amint hazaérnek rögtön kikérdezik a szüleiket, nagyszüleiket erről-arról. Mert itt csupán az a lényeg, hogy leüljön a nagyszülő az unokájával, egy másfajta beszélgetésre, mint a napi rutin. Ha egy családon belül akad legalább egy gyerek, aki erre fogékony, már nem merül feledésbe a családi sorskönyv. Hiszem, hogy ezek a családtörténetek hozzájárulnak a felnőttkori identitáshoz, azt nagyban megerősítik. Ismerünk jónéhány, komoly legendáriummal rendelkező nagy nemesi dinasztiát, ahol hősök és nagyszerű emberek voltak, akikre büszkék lehettek és lehetnek. Ez adja azt az öntudatot egy leszármazottnak, hogy én is hozzájuk tartozom. Minél tovább látunk felfelé a családfánkon, mindennapi emberként, mi is fogunk találni olyan felmenőket, akikre büszkék leszünk.
Az ön családjából kit említene meg?
Van egy családi hősünk, a nagybátyánk, a nyolc gyerekből a hetedik, Mikó Zoltán. A II. világháború hőse volt, vezérkari százados – a most megjelent Magyar hősök könyv róla is ír, aki a 40-es években mentette a magyar embereket és értékeket. Jó kapcsolata volt Raoul Wallenberggel, aki rábízta, hogy rejtse el a katinyi iratokat egy páncélteremben. 45-öt ugyan túlélte, de amikor jelentkezett a szovjet parancsnokságon, és megtudták hogy ki ő, és a Wallenberggel való kapcsolatát, akkor nem volt kegyelem, elvitték és Odesszában kivégezték.
Otthon kik viszik tovább a családtörténetüket?
Mi egy négygyerekes család lennénk, sajnos az első fiúgyermekünket 14 hónapos korában elveszítettük. Később született Barnabás fiúnk, akiből jogász, közgazdász lett, ő már nős, tőle van egy ötéves unokánk, Nándor. Karolin lányunk most kezdte a doktori iskolát a BME Kognitív Tudományi Tanszéken, ahol a biológia és a pszichológia határmezsgyéjén vizsgálódnak az emberi aggyal kapcsolatosan. Emília lányunk pedig negyedéves agrármérnök szakos, és harmadéves kertészmérnök szakos egyetemista a Szent István Egyetemen. Itt vetődik fel a kérdés, hogy honnan vette ezt a vonzódását? Budán nőtt fel, és egészen kis korától arra vágyik, hogy majd falura költözhessen, és farmja, gazdasága legyen. A kertészet, a biogazdálkodás érdekli a legjobban, remélem a terveit ő is valóra tudja váltani.
Az interjút Pálfay Erzsébet, a Három Királyfi, Három Királylány alelnöke készítette.
