„Minden gyereknek joga van ahhoz, hogy azzá válhasson ami lehetne!”

L. Ritók Nóra pedagógus, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és szakmai vezetője, valamint az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója. Vallja, hogy a művészeti nevelés az érzelmi intelligencia fejlesztésének legmegfelelőbb eszköze, emellett a tehetséggondozás a legfőbb célja.

Elsősorban minek tartod magad, kicsoda L.Ritók Nóra?

Bár sok mindennel foglalkozom, azt hiszem, az attitűdöm mindenhol a pedagógiához kötődik. Szóval, leginkább pedagógusnak tartom magam. Egy szociálisan érzékeny pedagógusnak. Ezzel az attitűddel tanítok a művészeti iskolánkban, ezzel végzem a szociális munkát, ez az alap a közösségfejlesztésben, a csapatunk irányításában és az ügy-képviseletünkben is.

Hogyan telt az életed az Igazgyöngy-ig, és miért pont ezzel a társadalmi problémával foglalkozol?

1999-ig az állami rendszerben dolgoztam, először Körösszakálban, aztán Berettyóújfaluban, általános iskolában, földrajz-rajz szakos tanárként. A végén a középiskolai oktatáshoz is kapcsolódtam, egy debreceni művészeti gimnáziumban. Az általános iskolai oktatásban végig zömében hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgoztam, így az a kihívás, hogy hogyan lehetne őket hatékonyabban fejleszteni, pályám elejétől izgatott. Mivel képzőművész is vagyok, így ebben az irányban találtam olyan pontokat, melyeknek jótékony hatását én is megéltem. Innen indult az Igazgyöngy módszertana, ami aztán rugalmasan reagálva a változó kihívásokra, folyamatosan fejlődött. 1999-től alapítványi keretek között, az alapítványi fenntartású művészeti iskolánkban, a kezdetektől fókuszálva az oktatás esélyteremtő funkciójára is.

Ebből az esélyteremtő fókuszból mit sikerült megvalósítani?

Az alapfokú művészeti iskola ezzel a módszertannal nemzetközi szinten is sikeres gyermek-képzőművészeti műhely lett, ám az első tíz év után világossá vált, hogy ez a hetenként kétszeri délutáni tevékenység a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek fejlesztésére nem elég. Nemcsak azért nem, mert sok esetben eltérő pedagógiai szemlélettel oktatunk, mint az általános iskola, hanem azért sem, mert az otthoni közeg leamortizáló hatása túl erős volt. Ekkor kezdtünk foglalkozni a gyerekek családi hátterével, ami fokozatosan bővülő esélyteremtő modellé nőtte ki magát. Ma az Igazgyöngy a gyerekszegénység elleni küzdelem emblematikus szervezete.

Persze a vizuális nevelési módszerünk is fejlődik tovább, és nagy örömünkre egyre több helyen használják, a határon túli iskolákban és itthon is. A Berettyóújfalui Tankerület iskoláival három járásban kilenc éve építjük be a módszert, az alsó tagozatokban. Közben a szociális munka terén is nagy tapasztalatokra tettünk szert, sokféle innovatív megközelítésünk van itt is. Ezen a területen is, és az oktatásban is több egyetemmel dolgozunk együtt.

Hogy tervezed a jövőt?

Szeretnénk a jövőben a hátránykompenzálás mellé a tehetséggondozást is hangsúlyosabbá tenni az oktatásunkban, megtalálni azokat a pontokat, ahol a tehetség segítheti a kevésbé erős területek fejlesztését. Izgalmas dolog ez, holisztikus szemléletet kíván, és egy olyan pedagógiai szemléletváltást, aminek a tanulságai segíthetik az inkluzív nevelést is. Az pedig, hogy hogyan lehetne hatni a rendszerre, a szakpolitikára, egy mindig meglevő, minket folyamatosan próbára tevő kihívás.

Sikerek és kudarcok amikből építkezni lehet?

A legnagyobb kudarcnak azt érzem, hogy miközben mi a munkánk minden elemében az esélykiegyenlítésre fókuszálunk, a rendszer pont ellenkezőleg működik, és erre nem tudunk hatni. Például a felerősödő oktatási szegregációval szemben tehetetlenek vagyunk. No meg, ebben a munkában állandó a küzdelem. A családokkal is, mert nagyon nehéz a beépült szocializációval megküzdeni, aztán ott az intézményrendszer, a maga eszköztelenségével, kiégésével, a szakpolitika, amiben teljesen más hangsúlyok jelennek meg, mint amiket mi fontosnak látnánk, és ott van a közvélemény egyre erősödő kirekesztő viszonyulása.

Közben meg az iskolai és a terepi munka minden nap igazolja azt, hogy jó úton haladunk. Lassan, de haladunk. Erős a szakmai beágyazottságunk, sokan keresnek, és sokan támogatnak minket, ami nagyon megerősítő.

Nehéz lehet mindezt bírni fizikailag, lelkileg. 

Fáradok már… hatvanhárom éves vagyok, és bizony a harcok megviseltek engem is. Sok konfliktust kell felvállalnom, és nyomasztó a fenntartás felelőssége is. Az ügy-képviselet folyamatosan nehezedik, az állam működési hézagaiban dolgozunk, ami már a létezésünkkel is mutatja annak hibáit. Nagyon igyekszem a szakpolitika vonalán maradni, de nagyon nehéz ma a kritikus hangot bevállalni. E nélkül azonban sosem lesz változás. Szerencsére jó a csapat, sokat dolgozunk azon, hogy delegálhassam az operatív feladatokat, és megoszthassam a felelősséget is.

Egy átlagos napod hogy telik?

Szerintem nincs olyan napom, amikor ne 10-12 órát dolgoznék. Nyolctól fél ötig tart a hivatalos munkaidőnk, de otthon folytatódik, bármennyire igyekszem leszorítani. Az agyam pedig nagyon nehezen tudom „kikapcsolni”, sokszor éjszaka is arra ébredek, hogy egy problémán dolgozik. Kétszer egy héten tanítok is, egy integrált és egy szegregált tanulócsoportban, ez fontos nekem, mert így tudom hitelesen képviselni az ügyet, ha nekem is van közvetlen megtapasztalásom. Minden reggel van egy meetingünk, a napi szervezéssel, és ezt követi a hét minden napján más munkacsoporttal egy munkamegbeszélés. Az iskola, a tanoda, a társadalmi vállalkozás, a toldi munkacsoport, a vezetői szint mind külön terület. Havonta van közös értekezletünk is. Sokat foglalkozom a szervezetfejlesztéssel, a stratégiai tervezéssel, és az ügy-képviselet is rengeteg munkát ad. Sok a meghívás, konferenciákra, képzésekre, előadásokra…rengeteg az email. Azt hiszem, nincs is átlagos napom.

Mennyire érzed, hogy rajtad, mint karizmatikus vezetőn,  áll vagy bukik a szervezet megfelelő működése?

Amikor elkezdtem az Igazgyöngyöt, már sok civil programot láttam, ami addig tartott, ameddig a vezetője vitte, bírta. Ezért nekem az elejétől célom volt, hogy ez ne így legyen. Persze biztosan lehetett volna másképp… sokat töprengek azon, jó-e, hogy ennyire az arca lettem az alapítványnak. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nem tudtam volna másképp, mert szinte minden eleme a modellünknek az én ötletemből indult. Abban sem volt tudatosság, inkább csak a lehetőségek szerencsés összeállása, hogy az írásban, a nyilvános kommunikációban sikerült egy olyan pontot találni, ami nem tolja túl sem a sikereket, sem a kudarcokat, ugyanakkor őszinte, valóságos, hiteles. Valahogy minden csak úgy „alakult” körülöttem. Aztán, amikor túlnőtt rajtam a feladat, és már nem bírtam ennyi területen dolgozni, muszáj volt megtanulnom átadni a feladatokat. Nem volt egyszerű, sokat dolgoztam magamon. De már rég tudomásul vettem, hogy ez csak így mehet, csapatban, egyenrangú vezetői munkatársakkal. Nem tudom és nem is akarom egy emberre tenni ezt az egészet, de megtaláltam azokat a munkatársakat, akik az egyes területen remekül viszik. Meg szeretném élni, hogy nélkülem is működik majd az Igazgyöngy. Dolgozunk rajta, kapunk hozzá sok segítséget is, hiszen az utódlásra sincs recept. Menni fog. Ebben biztos vagyok. Persze nem fogok eltűnni, amíg bírok, maradok, de más szerepben, mint eddig.

Ki tudtál alakítani egy "iskolát", vannak követőid, vannak más szervezetek, akikkel kialakult egy szolidáris hálózat?

Ezt nehéz megmondani, ehhez talán több idő kellene. Azt gondolom, a vizuális neveléssel igen. Ezt a módszert, amiben kiemelt a szociális készségek fejlesztése, elég sok pedagógus kolléga átvette itthon is a határon túl is, és remekül viszik tovább, továbbképzéseket tartanak, beépítették a szemléletet. Önként, és örömmel, ami nagyon fontos. A szociális rész kicsit nehezebb, mert amikor a komplexitását meglátják, többnyire megrémülnek. Azért itt is vannak elemek, amelyeket máshol is próbálnak, jó érzés ezt látni. Nem érzem magam magányos harcosnak. Az évek során elég nagy társadalmi beágyazottságot sikerült elérnünk, ami jelenti részben a különféle hazai és nemzetközi hálózatokban a kapcsolódást, részben a támogatói, követői bázist. Magánszemélyek, cégek, idősek és fiatalok, liberális gondolkodásúak és konzervatívok, vallásosak és ateisták egyaránt. Szóval, ebben van valami mindenek fölötti hálózatosodás, értékrend, ami szerintem nagyon fontos. Persze ez óriási felelősség is, hitelesnek, átláthatónak kell maradni, megfelelni a bizalomnak.

Milyennek látod a hazai civil szervezetek egymással való együttműködését?

Nehéz kérdés, és a politika tette nehézzé, megosztva a döntéshozói érdekek szerint a civileket. Akik az állam működési hézagaiban dolgoznak, és hangot adnak a problémáknak, őket ellenségnek tekintik, akik igazodnak a kormányzati sikerkommunikációhoz, értékrendhez, ők pedig számíthatnak az állam támogatására, pályázati lehetőségeire. Mindez magával hozta a fenntartási gondokat, a félelmet, és „felszalámizta” sok esetben az összefogást. Sok kisebb szervezet nem látható, mert fél kihangosítani a problémát, amiben dolgozik, így viszont senki sem tud róla, és nem is kap adományokat. Mindenki próbál valami túlélési stratégiát kialakítani, de én azt látom, hogy elindult egy elszigetelődés. Sokszor érzékelem, hogy a „fekete-fehér” gondolkodás itt is jelen van, és ez feszültségeket szül. Az ügy-képviselet sokféle, és nem tudni, melyik a célravezetőbb út. Alapvetően az együttműködés nem erős, nemcsak a szervezetek között, de például az intézményrendszerrel sem. Pedig akkor lenne jó ez az egész, ha a kapcsolódások nemcsak egymás felé, hanem a helyi intézményrendszer, közösség felé is meglennének. De vannak szép példák, összefogások is. Dolgozni kellene ezen is, mert az állami feladatok/civil szerepvállalás egészséges összhangját jó lenne megtalálni.

A tevékenységeid, - a szervezeted, könyveid - milyen társadalmi hatással vannak a szűkebb és tágabb környezetedre?

A szemléletváltásban, a társadalmi leszakadás értelmezésében talán sikerült hatni, sok visszajelzést, megerősítést kapok ezzel kapcsolatban. Sokan jelzik, hogy képesek másképp nézni a társadalmi leszakadás problémájára, elkerülik az egyértelműen hibáztató attitűdöt, és ez még olyanoknak is sikerült például a könyveim hatására, akik személyesen is megéltek negatív tapasztalatokat. Az előítéletek terjedése, beágyazódása nagyon érdekes folyamat, azt hiszem, ezek ellen sikerült eredményesen dolgozni. Talán sokat segít ebben az én őszinteségem, tipródásiam is, mert én is átélek negatív hatásokat, nekem is kell küzdenem magammal, a hibáimmal, azokkal a természetes emberi dolgokkal, ami mindenkiben ott van. Ha az emberek ezeket felismerik, látják, könnyebben azonosulnak… senki sem hibátlan, senki sem tudja a tutit. Én is csak próbálkozom, erős önreflexióval. A másik dolog, ami nagyon fontos, az együttműködő szemlélet. A mai társadalmi problémákat nem lehet egyszemélyes csatákban megoldani, a „hősök” ma már nem értelmezhetők. A csapatszellem, amiben mindenki hozzáteszi a saját tudását, és részesül a problémamegoldás öröméből is, az visz előre. Persze ez megint szembe megy a mai nárcisztikus világgal… de én csak közösségekben tudok gondolkodni. Ezt is igyekszem kifele is hangsúlyozni, talán ennek is van valamiféle hatása.

Sokan gondolhatják hogy a reménytelenre vállalkozol, amikor a gyermekszegénység ellen küzdesz. Mi adja neked az erőt hogy ebben kitarts?

Nyilván nagy a kihívás, és van bennem egy, talán az átlagosnál nagyobb szociális érzékenység, főleg a gyerekek iránt. Tisztában vagyok azzal, hogy sem a szegénység, sem a gyerekszegénység nem lesz megszüntethető. Nem mindegy azonban, milyen arányban van jelen a társadalomban. Számomra nálunk a 21.századi Európához képest túl magas az arány, és folyamatosan növekszik. Nem tudom elviselni azt a megtapasztalást, ami a születés pillanatától, vagy talán még hamarabb meghatározza egy gyerek életét. Fájdalmakkal, traumákkal teli gyerekkorokat látok, és a végén olyan felnőtt életeket, melyek csak ennek az újratermelésére képesek. Ez óriási veszteség egy országban. Ezeket a köröket meg kell törni. Tudom, hogy sokan érzik, értik ezt. Minden gyereknek joga van ahhoz, hogy azzá válhasson, ami lehetne.

Egy alapítvány akkor szűnik meg  - többek között - ha céljai megvalósulnak. Mennyire látod ezt "reálisnak" jelenleg, illetve látsz-e erre esélyt? Vagy ez is egy soha véget nem érő történet?

Már régen megfogalmaztam, hogy az Igazgyöngy azért dolgozik, hogy ne legyen rá szükség, mondhatnám úgy is, hogy felszámolja magát. Ezt fontos látni, és rugalmasan alkalmazkodni a változó helyzetekhez. Nem azért van az Igazgyöngy, hogy a benne dolgozóknak munkahelye legyen, hanem azért, hogy teljesítse a küldetését. Egyelőre belátható időn belül nem látok arra esélyt, hogy ez megtörténjen, mert olyan állami feladatok sora van a civileknél, amit a rendszer nem tud kielégítően ellátni, sőt, egyre kevésbé mutat szándékot arra, hogy foglalkozzon vele. Persze jó lenne „csak” olyan feladatokkal foglalkozni, mint a közösségek építése, de ettől messze vagyunk. Azt hiszem, még sokáig szükség lesz ránk is, és a hasonló munkát végző szervezetekre is.

Ha esténként a napodra visszanézel, mikor érzel elégedettséget?

Néha írok olyan listákat, ami egy-egy napunk eseményeit sorolja fel. Ilyenkor rácsodálkozom: hihetetlen, hogy mennyit dolgozunk, mennyi területen avatkozunk be, mennyi plusz dolog jön az alapfeladatok mellé…. Ez jó érzéssel tölt el, mert mutatja, hogy minden területen történik valami fontos, ami hat a problémára. És nincs nap, hogy ne lenne valami pozitív történet, a gyerekekkel az órákon, vagy a tanodában, ne születne valami szép termék a társadalmi vállalkozásban, ne jönne egy megerősítés azoktól, akikért dolgozunk. Jön ez a csapatból, egy-egy pozitív, vagy elgondolkodtató történettel, vagy a követőktől, jön támogatás, lehetőség, ami kaput nyit a továbblépésre. Igen, azt hiszem, akkor vagyok elégedett, ha a továbblépés terét érzem, és ez a hatás több felől is érkezhet. Ezekbe kell kapaszkodni, nem a nehézségekbe, az igazságtalanságokba. Előre kell nézni, és hinni, erősen hinni abban, hogy van kiút, és dolgozni tovább, hogy egyre többen indulhassanak el rajta.

Az interjút Pálfay Erzsébet a Mozgalom alelnöke készítette.
Fotó: Fábián Évi

TÁLENTUM | 2023.11.21.