Részképességek fejlesztése, iskolaérettség?

Jótanácsok szülőknek az ismert neuropszichológustól

Szeptember mindig egyenlő az iskolakezdéssel. De ekkor „iskolázzuk be” az óvodásokat is. Nem könnyű megfelelni gyerekeinknek az előttük álló új elvárásoknak, és nagyon nem mindegy hogyan teltek addigi éveik, hogy állnak azon készségeikkel, amelyek meglétével könnyebben vehetik az akadályokat. Az egyre gyakoribbá váló részképesség - és viselkedészavarokkal (is) a neuropszichológia foglalkozik, mely kísérleti tudományágba betekinthetünk, amikor jeles képviselőjével dr. Donauer Nándorral ezekről és még sok másról is beszélgetünk. Az interjúban megismerhetjük érdekesen alakult életpályáját, és mesél különleges hobbyjáról is.

Nagyinterjú: Dr. Donauer Nándor, neuropszichológus, a Budai Gyermekkórház klinikai szakpszichológusa

Sok fiatal számára tanulságos lehet szakmai életének sikeres alakulása.

Hetvenkét évesen nem tartom sikertörténetnek szakmai életemet. Inkább folyamatos helyzetmegoldónak, néha érték- és kármentőnek. Általános iskolás koromban nagyon érdekelt a geológia. Egy-egy kirándulás után a többi gyereknek mind könnyebb lett a hátizsákja, nekem sokkal nehezebb Szüleim azon csodálkoztak, hogy bírtam haza azt a rengeteg követ. Annak idején a Geológiai Technikumba hiába nyertem felvételt, sajnos nem volt a sulinak kollégiuma. A második helyre automatikusan fel kellett volna, hogy vegyenek, de ez abban a vidéki nagy gimnáziumban nem volt érvényes. Ezért gyakorlatilag be kellett ugranom egy olyan felvételibe, ami szinte lehetetlennek tűnt, hiszen az osztálytársaim már egy éve folyamatosan készültek rá. Talán az esélytelenek szorongásmentessége miatt, de felvettek a biológia-kémia tagozatra. A történet onnan indult, hogy negyvenen voltunk, mindenki kitűnő volt általánosban, ketten voltunk jelesek. Nekem énekből, a másik osztálytársamnak testnevelésből volt négyese.

Ez egy igazi versenyistálló volt?

Igen, a vidéki gyerekek szorgalmával megtűzdelve. Megemelt óraszám kémiából és biológiából, latin nyelv. A baj nem ezzel volt, hanem azzal, hogy minden tanár felemelte az igény szintjét, és a legmaximálisabb szinten követeltek. Érdekes, hogy ez ellen legelőször a szülők léptek fel.

Hogy lehetett mégis végigcsinálni?

Úgy, hogy közben aktívan sportoltam. Délután szertorna, majd atlétikai edzés, és jött a bónusz a kosárlabdaedzés. Éjszakánként aztán a tanulás. Láttam, hogy ha megszakadok, akkor is csak egy négyes átlag jön ki a gimnáziumi eredményeimből, s ez kevés lett volna a továbbtanuláshoz. A sport tehát jól ment, voltunk Lengyelországban, Ausztriában pedig másodikok lettünk a Diák Európa Napokon rendezett nemzetközi atlétikai bajnokságon. Tanáraim megmondták, mindenben nagyon jó vagyok, ideális testnevelő tanár lehetek, ha csinálok egy másodosztályú sporteredményt, jövőre egyből felvesznek.

Ezt megfogadta?

A szándék ez volt. Feljöttem albérletbe Budapestre és atletizáltam a Budapesti Honvéd Tüzér utcai telepén. Akkoriban a sikertelen felvételizőket azonnal behívták két évre katonának, kivéve akkor, ha az ember ipari tanuló volt éppen. Emiatt elkezdtem a finommechanikai műszerészképzést két műszakban. Ez erősen megnehezítette az edzésre járást, de ennek ellenére egy felmérő versenyen elértem a másodosztályú eredményt. Így nem kellett már aggódnom.

Most mégsem egy testnevelő tanárral beszélgetek….

Mert az edzőm leült velem beszélgetni és azt mondta "Nándi benned több van, nem akarsz egyetemre menni?” Félve és nagy titokban tartva, az inas életem második évében kezdtem felkészülni a pszichológia szakra - pedig a tizennégyszeres túljelentkezés miatt már akkor olyan érzése volt az embernek, hogy bizony oda születni kell.

Ez aztán a huszárvágás. Hogy jött képbe a pszichológia?

Ennek is érdekes a története. A gimnázium második évben egy meglehetősen merev gondolkodású, és igen szigorú tanárnő vette át a biológia oktatását. Közben én rendszeresen járattam akkor az "Élet és Tudomány" című tudományos népszerűsítő folyóiratot. Szorgalmasan bújva annak szinte minden sorát. (Édesapám elhúzódó betegsége alatt be is kötötte valamennyi évet.) Az egyik órán a tanárnő feltette a kérdést: Meg tudja-e valaki mondani, milyen állatoknál fordul elő a szűznemzés (a partenogenezis)? Többen jelentkeztek és mondták, hogy a csigáknál, más egyszerűbb élőlényeknél, férgeknél. Mire felálltam és mondtam, hogy ez a pulykánál is előfordulhat. Erre hatalmas nevetés tört ki az osztályban. A tanárnőnek a könnye is kicsordult, hogy miket kell hallania egy biológia tagozatos tanuló szájából. A hibát ott követtem el, hogy következő órára bevittem azt a cikket, amiben ezt olvastam, és megmutattam neki. Ezután a feleleteim csak hármasra sikerülhettek. S az értékelés mindig ugyanazzal a mondattal fejeződött be ... a Balázs (ő egy másik tudóskodó palánta volt) és a Donauer mindent tudnak a biológiából, CSAK AZT NEM AMIT KELL! Szégyenteljesen végződött az évvége. Láttam, hogy harmadik első félévében idegrendszert a második félévében pszichológiát fogunk tanulni. Rettegve a jövőtől, nyáron intenzíven előre tanultam. Idegpályák, talamusz magvak... jegyzeteltem, rajzoltam, olvastam. Pszichológiából ugyanez. Szerencsére több nagyon jó népszerűsítő könyv került a kezembe. Hogy faltam őket az túlzás, mert nagyon sok mindent nem értettem. Így előkerült a családi könyvtárunkból több Völgyesi könyv a hipnózisról. No, ez aztán végképp betette a kaput. A könyvéből tanulva, kint a tyúkudvaron gyakoroltam hogyan kell tyúkokat hipnotizálni. Szegény édesanyám majd holttá vált, mikor azt látta, hogy a gimnazista fia sorba "dögleszteti" a drága jószágot. Jó néhány állat égnek meredő lábakkal, mereven feküdt az udvaron. Innen a sors szerencsés fordulatot hozott. Harmadikban kaptunk egy nagyon fiatal, és helyes, a pszichológia után kimondottan érdeklődő tanárnőt. Mit ne mondjak szárnyaltam. Teljes volt a sikerélmény. A végén a többiek feje felett beszélgettünk már a pszichológiáról, el is kezdtek csúfolni, s különböző híres pszichológusok nevével illettek. Ez az élmény maradt meg bennem. Innen nőtt ki a pszichológia iránti érdeklődésem. S ezután megnyílt a családi titoktár. Kiderült, hogy a boltok államosításakor nagyapám - hisz mindenét elvesztette a család - rendkívül súlyos depresszióba esett. Annak idején Völgyesi doktor járta az országot és ahol csak tudott, segített. Hipnózissal hozta ki ebből az állapotukból a mindenüket elvesztő gyógyszerészeket, a boltosokat, a kocsmárosokat. A rendszeres látogatásából barátság lett. Így egyik legfiatalabb nagynénémnek Völgyesi doktor lett a keresztapja. S előjöttek a Völgyesi könyvek. Hisz' korábban az egész pszichológia elitélendő burzsoá tannak számított. Szóval ilyen az én szélesebb pszichológia hátterem.

Ekkor még inasévét töltötte, miközben már egész más tervei voltak?!

Csak a szüleim tudtak róla, másnak nem mertem elmondani. És itt volt a csapda. Az ipari tanuló intézetben csak annak a tanulónak támogatták a továbbtanulását aki jól tanult. Mit tehettem, hát jól tanultam és kitűnő lettem. Megkaptam a támogatást. De amikor megkérdezték az ottani tanáraim, hogy hova írják az ajánlást, bizony elcsodálkoztak rajta, amikor meghallották azt a szót, pszichológia. De megírták az ajánlást, kezdődhetett a felvételire készülés. Ez nagyon nehéz volt, ráadásul pénzem sem volt a dunaparti szeles, huzatos, hajnalonként nagyon zajos albérleti szobám fűtésére. Ezért úgy tanultam, hogy az asztalhoz ülve a fejemre terítettem egy pokrócot, s ha elaludtam a lámpa megsütötte a homlokomat, felébredtem és tanultam tovább.  

Mindez megérte, a felvételi sikerült.

Igen, és 1 év katonai szolgálat után elkezdhettem az egyetemet biológia-pszichológia szakon. Két év után a biológiát leadva klinikai pszichológia szakon folytattam a stúdiumot. Nem szégyellem bevallani én bizony nagyon szorgalmas egyetemista voltam. Ott voltam minden órán, gyakorlaton. Nagy hatással volt rám a Pécsi Orvostudományi Egyetemen a nyári gyakorlat, ahol a világ élvonalához tartozó Grastyán tanár úr tanszékén a hippokampuszról, a téri tanulásról szóló kutatás folyt.

Hol kezdett dolgozni az egyetem után?

Az MTA (Magyar Tudományos Akadémia) Pszichológiai Intézetének Összehasonlító Élettani Tanszékére kerültem. Az ottani kutatás fő területe a látás, főleg a mozgószemmel történő információ feldolgozásának kutatása majmoknál és embernél. Három éves ösztöndíjas élet után tudományos segédmunkatársként kijutottam Finnországba, ahol az esemény által kiváltott potenciál és a figyelmi folyamatok összefüggéseit kutatták. Itt közbe szólt az élet. Jött a harmadik gyermekünk, s nekünk kezdett felkopni az állunk. Így munkahelyet kellett váltanom. Az Országos Közegészségügyi Intézetben a Gyermek és Ifjúsági Osztályon elinduló kutatásba kapcsolódtam be, ahol országos szinten először mértük csoportosan (20 fő) felső tagozatos gyerekek munka memóriáját és a tartós figyelmi kapacitásukat összesen 45 percig. Ezt követően - több külföldi kongresszusi lehetőség és több tanulmány elkészítése után - Bagdy Emőke ajánlására mentem át, és kezdtem el dolgozni az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) I. sz. Neurológiai Osztályán, ahol Halász Péter professzor úr vezetésével az epilepsziás betegek kivizsgálása, gyógyítása történt. Egyik kidolgozandó feladataim közé tartozott az epilepsziával élő betegek műtét előtti és műtét utáni kognitív kivizsgálásának, protokolljának kialakítása. Ez alatt a „lipóti” (OPNI – a szerk.) korszakom alatt szakmai gyakorlatot töltöttem Európa legnagyobb epilepszia centrumában Bielefeldben. Vizsgálódásom és kutatásom köre lassan a gyermekkori epilepsziás történések alatt megfigyelhető kognitív folyamatok változásának megfigyelése és az erre alkalmas feladat helyzetek kialakítása lett. Ezt a munkát folytattam a Heim Pál Kórház Epilepszia és mentálhigiénés osztályán, majd a Budai Gyermekkórházba történő átköltözésünk után is.

A rendeléseken elsősorban milyen esetek fordulnak elő?

Itt az osztályon - országos körzet révén - a legkülönbözőbb eseteket kell ellátnunk. Fő profil az epilepsziával élő gyerekek vizsgálata. Igen sok gyermekkori epilepszia típusra jellemző, hogy a legtöbb esetben nincsenek látványos, nagyon látványos, s sokszor ijesztő, nagy rohamok. Sok kisebb, gyakran csupán néhány másodperces bambulások vehetők észre ezeken a gyerekeken, fiatalokon. Az epilepsziával élők mellett, ide jönnek a fejfájósok, az autizmussal élők, a koponyasérültek, agydaganat eltávolítása utáni kognitív felmérést igénylő gyerekek, de jönnek a figyelemzavarosok, és figyelem hiányosok is, a figyelemzavar melletti hiperaktívak (ADHD-sok), a sajátos mozgás- és idegrendszeri fejlődési tulajdonságokkal élő gyerekek. S újabban megjelentek a memória zavarban szenvedő gyerekek és fiatal kamaszok. Bizony ilyenkor nagyon-nagyon sok esetben a súlyos gépfüggőség derül ki ez utóbbi gyermekcsoportnál. Emellett megemelkedett a különböző genetikai hátterű, úgynevezett szindrómás gyerekek száma. Itt is fel kell készülnie a neuropszichológusnak, mert tudnia kell és válaszolnia kell azokra a kérdésekre, hogy az egyes szindrómának milyen kognitív következményei, velejárói vannak. S nem utolsó sorban, melyek a fejlesztési lehetőségek.

Egy viszonylag fiatal, de gyorsan fejlődő tudományág a neuropszichológia, hol tart ma?

Az évek óta tartó fejlesztésnek hála, már 10 (6 vizuális, 4 akusztikus modalitásban) különböző kognitív feladat megoldása alatt tudjuk nyomon követni a gyerekek teljesítményeit. Ezt a vizsgálati csokrot egyedül az országban itt, a mi osztályunkon tudjuk elvégezni. Szerencsére a többi gyerekneurológiával jó a kapcsolatunk, tehát más munkacsoportnak is tudunk segíteni. Munkámnak azt a részét nagyon fontosnak tartom, amikor az epilepszia gyógyításában a műtét hozhat megoldást. Ennek kivizsgálása nemcsak gyermek epileptológusnak, hanem a neuropszichológusnak is felelősségteljes és körültekintő munkát jelent. S a neuropszichológia rangját adja, hogy az idegsebészek határozottan igénylik már a neuropszichológiai vizsgálatok eredményeit. A diagnózis egy szempont, de itt a rehabilitáció a fontosabb. Lényeges a család felvilágosítása. Melyek az azonnali tünetek, melyik az átmeneti és mi lesz az esetleges maradandó tünet. De utóbbit szorgalmas és rendszeres fejlesztéssel csökkenteni lehet.

Hogy zajlik egy ilyen műszeres vizsgálat?

Ma már rendelkezésünkre áll egy olyan vizsgálati helyzet, amelyben egy több csatornás digitális EEG figyelése mellett ugyanazon képen láthatjuk a gyermeket, arcát, kezét, viselkedését, valamint azt is nyomon tudjuk követni, hogy egy számítógépen vezérelt kognitív feladatot hogyan old meg. A vizsgálatok során kiderült, hogy ennek az összetett szempontú vizsgálatnak számos előnye van. A legfontosabb, ha a kis rosszullét alatt a gyermek nem válaszol, vagy rosszul válaszol, akkor bizony megállapíthatjuk, hogy a rosszullét kognitív deficitet okoz. Tehát a gyermeknek gyógyszert kell szednie. Az ilyen vizsgálatok igen egyértelműek. Így a szülőnek megmutatva az eredményeket, szinte azonnal belátják, hogy a gyógyszer szedésére a gyermeknek szüksége van. A másik haszna az ilyen vizsgálatnak az, hogy az esetleges gyógyszerszedés előtti periódus alatt látható, hogy a mi epilepsziával élő gyermekeink pszichomotoros tempója eleve lassú. Még akkor is, ha éppen az akár hosszabb vizsgálati idő alatt nincs is semmilyen rosszullétük. Tehát ezeknek a gyerekeknek a "gázzal" van a bajuk. Míg a figyelemzavaros, hiperaktív gyerekek ilyen típusú vizsgálatai a nagyon sok téves riasztást, a kapkodást mutatja ki. Tehát itt a "fékkel" van a baj. E közben egyre több olyan gyereket küldenek hozzánk, akik mintha kikapcsolnának az oktatási órák alatt.

Epilepsziás rosszullétük lehet?

Nem, egyáltalán nem. Ők a merengők, ők a művész lelkek. Ezek a gyerekek elrévedeznek, vagy unatkoznak, de gyakran az egyik, vagy másik szülő őszintén bevallja, hogy gyermekkorában hasonló nehézségekkel küzdött. Jó hír ilyenkor, hogy nincs szó epilepsziáról, de ahhoz, hogy gyorsabb is legyen, ahhoz bizony rendszeres, komplex, mozgásalapú fejlesztésben kell részesülnie. 

Apropo fejlesztés. Néhány évtizeddel ezelőtt nem találkoztunk ennyi gyermekkori részképesség zavarral. Mi volt másként?

Igen ez nagyon jó kérdés. Saját tapasztalataim alapján azt kell mondanom, hogy az életmódunk, életformánk megváltozásával, (elkényelmesedésével) valóban megszaporodtak azoknak a gyerekeknek a száma, akik kezdetben éretlenséggel, (s ha fejlesztés nélkül maradnak) részképességzavarral küzdenek. Nagyon hiányzik az aktivitásoknak az a formája, amikor a gyerekeket a család bevonta a munkába. Gondoljunk bele, hogy annak idején a gyerekeknek kellett segíteni a veteményes kertben kiegyelni (ritkítani) a petrezselyem, a répa és más kerti növény ágyásokat, mert a nagyi már nem látott olyan jól és a dereka is fájt. Vagy megetetni az apró jószágot, kukoricát morzsolni. Vagy a konyhában a rizst, lencsét, babot válogatni (már azt sem tudjuk ez mit jelent). Bizony nagyon sokáig a gyerekek saját maguk állították elő a saját játékaikat. Fiúk az ostort, csúzlit, kardot, íjat, papírsárkányt, a lányok csuhé babát, s annak "haját" maguk fonták és a ruháját maguk készítették. A konyhában a nagyobbacskáknak a tojást, a habot, a tésztát kellett kikeverni. S ment a zöldség és krumpli pucolás, a befőtt eltevés megannyi apró kézügyességet és ujjerőt igénylő ezernyi mozzanata. A fiúknál a lyukakat kézzel kellett kifúrni, s a csavarokat kézzel kellett becsavarni. Ezt is az okos kéziszerszámok ma már megoldják. S közben az esetleges kéz gyengeség nem erősödik, és a viszonylagos ujj ügyetlenség nem fejlődik. Gondoljunk vissza, az iskolaév végén a tanári szoba fiókjai milyen sok, változatos, finom kézmozgást fejlesztő, de óra alatt elkobzott játékokkal volt teli. Ott volt a félelmetes gombfoci, s a belőle rendezett bajnokság. S akinek nem tellett a vásárolható készletre, gombokból oldotta meg, s a kapuba a nagypapa téli kabátjáról "leesett" gombot tette.

Mit tart legfőbb okoknak mégis a különböző lemaradásokban?

Szinte végtelen példát mondhatunk még az életforma változásra, de az egyik vezető ok, hogy mi magunk is, de a gyerekek is jóval kevesebbet mozognak. Kezdve attól, hogy a gyerekek már leginkább autóval járnak az iskolába, óvodába. és nincs erőfeszítéssel járó mozgás. A napi testnevelés óra első és utolsó 5-10 perce azzal telik el, hogy az alsó tagozatos gyerek le és fel tudjon öltözködni. Ezt ma már általánosan megfigyelhető és fejlődésből eredő "részképesség zavart" öltözködési diszpraxiának nevezzük. A cipőfűzést és a masni kötést már meg se merem említeni. Jelenlegi életünkben mégis a kóros alváshiány „üt” legnagyobbat. Mi sem, de a gyerekeink sem alszanak eleget. Már pedig az idegrendszeri érést legjobban a kellő óraszámú, nyugodt alvás segítené. Az alvás alatt nemcsak pihen, hanem regenerálódik is az agy, jobban, nyugodtabban tudja tárolni a tanult dolgokat a középtávú emlékezetből a hosszú távú emlékezetbe. Kiderült és már bizonyított, hogy az immunrendszerünk fontos részét képező fagociták ekkor tanítják meg az új sejteket a "saját" és "idegen" felismerésére, S ha nincs elég tanulási idejük, nincs jó felismerési készségük. S közben azon is elgondolkodhatunk, miért betegesebbek, fertőzékenyebbek, miért allergénebbek gyerekeink. Saját magunkról nem is beszélve...

0-3 éves kor között mire érdemes figyelnie egy gondos szülőnek?

Az utcán gyakori látvány, és a rendelő várójában is tapasztalom, hogy a kismamák a babák feje felett, - de sajnos a szoptatás ideje alatt is - folyamatosan mobiloznak. Ki kell mondani, hogy ez nem egyszerűen helytelen magatartás, hanem bizony végzetes hatásokkal járó viselkedés. Nemcsak a kutatási eredmények, hanem a megfigyelések alapján tudjuk, hogy a gyermek számára az emberi, elsősorban az anyai arc figyelő tekintete, a mimikája, a gyerekekhez intézett érzelmeket közvetítő, dallamos, úgynevezett dajkabeszéde meghatározó fontosságú. Hogy a hang és az arc mosolya, annak öröme, szomorúsága a picik érzelmi ráhangolódásának kezdő kövei. Olyan jól tudjuk, hogy a madaraknak, az emlősöknek a születési utáni periódusukban létezik az életre meghatározó tanulás, a kötődés. Fontos tudnunk, hogy ez az ember esetében sincs másképpen. Tudjuk, hogy nem csak a születés utáni néhány óra, hanem több hónap meghatározó a kicsik érzelmi hangolódású életében. Bizonyítottan az ezért a működésekért a jobb agyféltekénk elülső része a felelős. Ahhoz, hogy ez szépen fejlődjön folyamatosan, mintegy „fürödnie” kell rendszeresen a másik, a mások arcában. A gyermek szociális agyának is van egy rendszere, amelynek nagyon fontos, ha nem az egyik legfontosabb kitüntetett része amivel a "másik" tekintetére, tekintetének irányára hangolódnak rá a kicsik. S ha ez nem történik meg ebben az érzékeny időszakban, akkor talán itt kezdődhet el kis zavarként az, amikor a gyermek nem figyel ránk, nem figyel a másik arcára, a másikra (mert valahogy így erre tanítottuk).

Ezt már figyelemzavarnak mondjuk/tartjuk?

Úgy bizony. A másik megfigyelésünk az, hogy a szoptatási időszak, ember- és anyapróbáló periódusában az anyák igen erősen beszűkülnek, s ha egy-egy szoptatás, vagy etetés nem úgy sikerül, szinte azonnal rámennek a „hálóra” és kutakodnak. Szomorú, de nem a hivatalos szakemberek oldalát keresik fel, hanem az „anyukák falán" olvassák sorra az ijesztő, sokszor rémisztő írásokat. Aztán mire rákényszerül a szülő, hogy elmegy a hiteles, higgadt szakértőhöz, félelemmel és nem kis szorongással hallgatja meg a reális tényeket, amelyek a tünetek mögött lehetnek. Szóval érdemes megfogadni: csak tiszta, szakértői forrásból...

És az óvoda évei alatt, 3-6 éves kor között mire hívná fel a szülők figyelmét?

Itt is életmódunk sajátos félrecsúszásáról van szó, tehát elsősorban mentálhigiénés problémákat látunk.

Erre a korosztályra is jellemző a viszonylagos kevés mozgás. Noha az óvodák már korszerűbbek, egyre több helyen tágasabbak a játszótereik, mégis sok a megkötés, sok a szabály, sok mindenhez alkalmazkodniuk kell a gyerekeknek. S az igazán felszabadult mozgásos lehetőség ismét korlátozott, mert jön a délutáni program: a bevásárlás, menni kell a testvérért, utána meg az esti program. Itt nem is annyira a nagy mozgásra, hanem a finomabb kéz-ujj koordinációt igénylő játékok viszonylagos hanyagolására gondolunk. Érdemes olyan tényleges gravitációra érzékeny tevékenységeket keresni, ahol fontos a súlypontot, a súrlódást figyelembe venni. Tehát ahol a gyerek egyik kezével illeszt, támaszt a másik kezével rak. Más, kétkezes aktivitásokat előhívó kézművességeket is fel lehet ajánlani nekik. pl. szövés, fonás, hímzés, agyagozás. Ott, ahol látjuk az ujjak viszonylagos gyengeségét, ajánlatos lányoknál az egyszerűbb origami, fiúknál a különböző típusú repülők hajtogatását elővenni. Itt két szinten is segíthetjük a gyermekeink kéz-ujj manipulációs készségét. Az egyik a pontosság - ez különösen a fiúknál lesz fontos a betűvetésnél, ahol azokat a fránya hurkokat be kell majd erőltetni a vonalak közé -, a másik a térben történő gondolkodás, a téri, tényleges, majd mentális forgatási készség. Tehát a három dimenzióban történő, két kezes manipuláció egyrészt segíti, érleli a fokális figyelmi folyamatok kialakulását. Elősegíti a célirányos tevékenység fejlődését, s a kisebb, vagy nagyobb erőfeszítést követő sikerélményt. Mert ott áll az alkotás, a mű: - "Alkottam, én csináltam magam!"

Ez már az önbizalom forrása is lehet!?

Valóban itt kezdődik az önbizalom első kis kristálya, a konstruktív énélmény, s valahol innen indul a kompetencia érzése is. Hangsúlyozni kell, hogy a két dimenzióban történő manipulációs tevékenységek nem fejlesztik nem érlelik a gyermek azon készégeit, melyek később igen fontosak lesznek a tanulásban. Bármilyen hihetetlenül is hangzik a problémamegoldás elemi algoritmusa is a kézügyesség fejlődését követően indulhat el. Még pontosabban fogalmazva. A mobil, tablet, xbox, és az összes online felületű játékok használatánál már nem arról van szó, hogy a gyerek majd bepótolja, és egyszer szépen majd utoléri magát, ha kinőtte ezt a korszakát. Egy igen erős függőség hátterében a finom manipulatív készség kialakulásának fejlődésében is van egy érzékeny korszak. S ha az időben nem érhet, nem fejlődhet, mert nem használjuk, nem alkalmazzuk, az érzékeny szakasz lezárul, s nyomában marad például a nyögvenyelős, lassú ("nem szeretem"), ákom-bákom, nyomtatott betűs írás.

Civil életében egy különleges szenvedélye van, a tangó. Hogyan találtak egymásra?

Argentínában egy világkongresszus szünetében találkoztam először ezzel a tánccal. Aztán egy népes piac sarkán volt egy bemutató, csak úgy. Ami ez egészben megfogott, az a formagazdagsága. Láttam, hogy vannak bizonyos formák, figurák, átvezetések, bekötések, de mivel olyan változatos volt az egész, hogy a végén páros improvizációs, szabad táncnak tűnt. S az egészet nem tudtam hova tenni. Hazatérve évekig kerestem autentikus argentin tangó oktatást, míg megtaláltam. Nem kis szorongással mentem el az első órára. Két sarok előre, egy hátra, két sarok előre, egy hátra. Nehéz volt, bonyolult volt, mindenre egyszerre kellett figyelni. A lépésre, a határozott lépésre, a mellkasi tartásra, mi viszi az erőt, mi közvetít, s közben ott a "másik", ott a tempó, s még ott van a zeneiség, ott vannak azok a bizonyos "mondatok" mind a zenében, mind a mozgásban. De az utóbbiakra csak jó 8-10 év után tudtam csak figyelni Előjött a férfi felelőssége. Vezetek ugyan, de nem irányítok. Előkészítek és metakommunikatíve történik az egész. Menet közben jöttem rá, hogy ebben a mozgásformában sokkal több van mint, hogy táncról beszélhessünk. Nem nagyon értettem annak idején kedves tanáromat amikor azt mondta: van "a tangó és van mellette az összes többi tánc." S ebben bizony igaza volt.

Sokan az autentikus tangót olyan macsósnak látják, gondolják.

Pedig nem így van. A férfi valóban kezdeményez, nyit, s erre a nő válaszol. De hogy válaszol? Úgy válaszol, hogy mit érez a férfi testtartásából, jó értelemben vett energiájából. S ami a lényeg a lépést, a formát, s ha tetszik a figurát együtt hozzák létre. Van egy spontán elemi együttes élmény. S nem az, hogy no ezt is meg tudtam veled csináltatni. Jó sok évre éreztem arra rá, hogy a tangó igazából olyan, mint egy párkapcsolat a hétköznapi életben. Biztos, hogy van benne "kémia" is, hiszen sok tangó változatban a férfi és nő teste jóval közelebb mozog, mint a többi társas táncban. Nem mozognak, rezdülnek, oszcillálnak egyszerre. De ahogy az életben a párkapcsolatban nincs arra mód, hogy mindent elmondjunk, elmagyarázzunk, megmutassunk, vagy van egymásra figyelés, vagy van ÖSSZHANG vagy nincs. Utána, persze mindent, ki lehet magyarázni időveszteséggel bebizonyítani ki a jobb Szókratész, de az akkor már nem jó. Nem jó annak az íze.

Akkor pároknak kifejezetten ajánlható a kapcsolat erősítésére?

Valamennyi gyerekemnél forszíroztam, hogy mielőtt elindulnának a házasságos életben legalább egy tangó tanfolyamon vegyenek részt. Kisebb-nagyobb zsörtölődéssel, de végig csinálták. Legkisebb gyermekemnél, noha ők sokáig más táncokat is kipróbáltak, a következőt láttam egyik illusztris esküvői részvételük alkalmával. Ott állnak az első sorban a karon ülő babával. Elindul a zene, mindjárt érkezik az ifjú pár. Közben a baba igen nehezen elviselhető dolgot termelt ki magából. Na, most mi lesz? A két fiatal anélkül, hogy szóltak, beszéltek volna egymáshoz bármit is: az egyik előkapta a kis táskát, a tartalék pelust, popsi törlőt, a másik kinyitotta a kicsi alsóneműjét. Egyik tartotta, a másik törölte, következő pillanatban fel a pelus, bekapcsolás, fel az alsónemű, és kész. Komolyan, mint egy formula 1-nél a kerékcsere. Nem hinném, hogy csak a tangó, de sok együtt táncolás óhatatlanul kialakítja ezeket a készségeket, amitől feszültségmentesebb, amitől gördülékeny lesz a hétköznapi élet. Mert a tangó nem más, mint a lépés, s az argentín tangó örök...

Az interjút Pálfay Erzsébet a Mozgalom alelnöke készítette.

TÁLENTUM | 2023.09.08.