"Szeptembertől újra osztályfőnök leszek!"

Szeretettel köszöntjük a köznevelésben
és a felsőoktatásban dolgozókat!

1952 óta, minden év júniusának első vasárnapján tartjuk a Pedagógusnapot. Szeretettel köszöntjük a köznevelésben és a felsőoktatásban dolgozókat.
Kósa Antalné, Zsuzsa néni közel 40 éve tanítás után is lelkesen várja a szeptembert, hogy ismét osztályfőnök lehessen, mert még mindig nem fáradt bele a hivatásába. Emellett megosztja velünk azt is, egy tündértől mi lenne a 3 kívánsága?

Kislány korodban álmodoztál arról, hogy oly sok gyerek Zsuzsa nénije leszel egykor?

Az általános iskolában még egyáltalán nem gondoltam arra, mi leszek, ha nagy leszek, inkább csak kötelességtudóan és szorgalmasan tanultam. Egy zalai kisvárosban, Zalaszentgróton születtem és nőttem fel. Az általános iskolát és a gimnáziumot is ott végeztem. Szüleimnek, akik egész életükben tisztességgel és becsülettel dolgoztak, soha nem kellett leülniük velem tanulni, elég volt annyit mondaniuk: „Nem nekünk tanulsz. Tanulj, hogy neked könnyebb legyen!” Egy kisvárosban akkor, a 70-es években hihetetlen tekintéllyel bírtak az értelmiségiek, köztük a pedagógusok is.

Volt-e tanár példaképed, aki mintát adott neked, akire jó érzéssel gondolsz vissza?

Sok tanáromra emlékszem vissza szívesen, akik nemcsak oktattak, hanem az életre is neveltek bennünket. Osztályfőnököm, Irénke néni, aki a magyartanárom is volt, szerettette meg velem az irodalmat és a nyelvtant. Ma is emlékszem, milyen alapossággal készült egy-egy órára, milyen élvezetes bemutató órát tartott Petőfiről, a költő születésének 150. évfordulója alkalmából. Főiskolásként a tanítási gyakorlatomon is kiváló mentortanárnak bizonyult, rengeteget tanultam tőle.

Ennek már jó sok éve, hogy elvégezted a tanárképző főiskolát. Onnan merre kanyarodott az életutad?

2024-ben lesz 40 éve, hogy átvettem a magyar-orosz szakos tanári diplomámat Pécsett, a Janus Pannonius Tudományegyetemen. Az államvizsga után férjhez mentem, és a férjem révén kerültem Budapestre. Két évig tanítottam egy budafoki iskolában, heti 30 órában, a második évben osztályfőnök is lettem. Ott olyannyira küzdelmesnek és fárasztónak találtam a pedagógusi munkát, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy pályaelhagyó leszek. Aztán adtam magamnak még egy esélyt, iskolát váltottam. Három évig tanítottam egy I. kerületi ének-zene tagozatos iskolában, ahol már egyre inkább rácsodálkoztam ennek a hivatásnak a szépségére.

A rendszerváltáskor aztán átképezted magad…..

Két csodálatos gyermekünk születésével új fejezet nyílt az életünkben: számunkra nyilvánvaló volt, hogy egy gyereknek hároméves koráig az édesanyára van legfőképpen szüksége, így hosszú éveket töltöttem otthon boldogságban nevelgetve a fiunkat és a lányunkat. Egy percig sem unatkoztam, sőt! A rendszerváltozással megszűnt az orosz nyelv kötelező oktatása, ezért már a gyes alatt elkezdtem angolul tanulni, nyelv vizsgáztam és felvételiztem angol nyelvtanári szakra. Ma sem értem, hogy honnan volt három éven keresztül mindenre időm és energiám: gyereknevelés, háztartás, tanulás, vizsgák, félállásban tanítás. Visszatekintve azt mondhatom, hogy nem lehetetlen összeegyeztetni mindezeket, jó időbeosztással és persze egy nagyon támogató családi háttérrel mindenkinek sikerülhet!

Nagyon lojális vagy, régóta ugyanott tanítasz! Számodra mi kellett ehhez?

22 éve tanítok egy XI. kerületi iskolában, ahol jelenleg is magyar nyelvet, irodalmat és angol nyelvet tanítok. 20 év alatt öt osztályt nevelgettem osztályfőnökként. Úgy gondolom, a mi generációnkban sokkal nagyobb a lojalitás, mint a mai fiatalokban. Persze néha eljátszottam én is a gondolattal: nem kellene-e váltani, mást kipróbálni? Aztán mindig eszembe jutottak a tanítványaim: nem hagyhatom őket cserben, számítanak rám. Jó érzés, hogy az eredményeikben, sikereikben visszaköszön a munkám. A gyerekek egyfajta tükörként szolgálnak nekünk: ha jól „nyesegetjük” őket, erős „hajtásokat” hoznak, kivirágoznak.

Hogy éled meg, hogy a hivatásod forrongó korszakát éli jelenleg Magyarországon?

Az elmúlt egy évben tapasztalható forrongás a pedagógus társadalomban a mindennapi munkámra igencsak rányomja a bélyegét. Nem azt állítom, hogy ne lenne szükség a pedagógusok bérének emelésére vagy bizonyos területeken változásra, de az állandóan megnyilvánuló negatív hangok, egymás hergelése, a folyamatos háborgás, hihetetlen rossz hangulatot tudnak teremteni a tanáriban. Nem mindegy, hogy a pedagógus milyen hangulatban megy be egy osztályba órát tartani. Ráadásul nagyon sok dolog nem pénz kérdése, nem az oktatási hivatalon vagy a tankerületen múlik, hanem rajtunk: például az, mennyire rendezett egy osztályterem, mennyire vagyunk egységesek és következetesek, mennyire vagyunk igényesek egy iskolai rendezvény szervezésénél, lebonyolításánál. Ezekről mostanában hajlamosak megfeledkezni a pedagógusok. Egyszóval engem a negatív energiák lehúznak. Oloffson Placid atyával szoktam példálózni, aki úgy élt túl 10 évet a Gulágon több társával együtt, hogy felállítottak egy szabályt: tilos volt panaszkodni, mert az megbetegíti a lelket. Ha pedig a lélek megbetegszik, a test is. Minden nap észre kellett venni valamit, aminek örülni lehet. Gyakran eszembe jut ez a bölcsesség, ha nehézségekkel, problémákkal találom szembe magam.

Mennyire érzed magad megbecsültnek szakmailag?

Két évvel ezelőtt kaptam a tankerülettől elismerő oklevelet kiemelkedő pedagógiai munkámért, de nem ezt tartom igazán fontosnak. Szakmai megbecsülésnek gondolom, ha kerületi bemutató óra tartására kérnek fel, amely lehet, hogy egy újabb feladat, de talán azt is jelezheti, hogy értékesnek tartják a munkámat, és tanulni lehet tőlem. Hosszú éveken keresztül jöttek hozzánk a kerületből kollégák, akiknek módszertani továbbképzés keretében rengeteg ötlettel próbáltunk segíteni.

És a szülők, gyerekek által?

A szülők részéről sok-sok pozitív visszajelzés érkezik, különösen akkor számítanak a munkámra, ha már egy nagyobb gyereküket tanítottam. A gyerekektől pedig nem kaphatok jobb visszajelzést annál, mint amikor a tanórán kívül is szívesen beszélgetnek velem, megnyílnak és megosztják a problémáikat segítséget remélve.

Ha 3 kívánságod lehetne milyen változtatásokat hoznál meg?

Ha három kívánságom lehetne a szakmámban, legelsősorban azt kívánnám, hogy profi, menedzsmentszemléletű igazgatók legyenek az iskolák élén, profi képzéssel és profi kiválasztással.

A második az lenne, hogy az életkort is figyelembe vevő bérezés mellett teljesítményalapú bérezés legyen. Aki többet vállal, hadd keressen többet. Ehhez persze szükség lenne egy olyan rendszer felállítására, amely objektíven képes mérni a pedagógusok teljesítményét minimálisra csökkentve a szubjektív tényezőket.

A harmadik, hogy ne stresszeljék a szülők folyamatosan a gyerekeiket a jegyekkel: értsék meg végre, hogy akkor is rendes, tisztességes ember lesz a gyerekükből, ha nemcsak ötösei vannak.

Sokan panaszkodnak a „gyerekanyagra”. Neked milyen személyes tapasztalatod van, milyenek ma a gyerekek?

Ha csak az elmúlt 20 évet nézem, a gyerekek rengeteget változtak. Természetesen nem szeretnék általánosítani, de eléggé jellemző, hogy állandóan fáradtak, már hétfőn is, és nemcsak azért, mert tele vannak különórákkal, hanem nagyon sok időt töltenek a számítógépes játékokkal egy virtuális világban, a nagyobbak pedig a közösségi platformokon. Azt mondják, hogy a gyerekek túlterheltek az iskolában. Szerintem, ha kevesebb időt töltenének a számítógép előtt, ha nem lenne napi 2-3 különórájuk, több idejük maradna olvasni vagy a családdal, a barátokkal tölteni a szabadidejüket. Valódi beszélgetésekre lenne égető szükségük, ahol tényleg figyelnek rájuk és meghallgatják őket.

Az is szembetűnő, hogy egyre nehezebb motiválni őket, lekötni a figyelmüket. Nehezebben tűrik a monotonitást, köszönhetően szerintem annak, hogy egy iszonyúan felgyorsult világban élnek. Jellemző a szétszórt figyelem, ahogy látom, még a szünetekben is: felületesen, egymásra nem odafigyelve „beszélgetnek”, nincs idő és igény sem arra, hogy elmélyedjenek valamiben.

Sajnálatos, hogy sok szülő mindenből kiváló eredményt vár el a gyermekétől, ami állandó frusztrációt okoz: a gyerek sírva fakad egy négyes miatt, a szülő pedig reklamál.

Mennyire tudod követni a tanítványaid életútját. Vannak, akik visszajárnak hozzád?

Több volt tanítványom is rendszeresen visszajár vagy felhív, olyanok is, akik már diplomáztak, dolgoznak. Érdeklődnek, beszámolnak mindenről. Különösen akkor tölt el jó érzéssel mindez, ha egy olyan tanítványról van szó, aki annak idején nehezen kezelhető, problémás gyerek volt. Mégiscsak hatással voltam rá!? Sok tanítványunk életét tudjuk nyomon követni, ha kisebb testvére/testvérei járnak még hozzánk.

Érzem a szavaid mögött a lelkesedést, jó energiákat. Hogyan tartod ezt fenn, téged mi tölt fel?

Szeptembertől újra osztályfőnök leszek. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy lelkesedéssel várom, úgy érzem, még ennyi év után sem fáradtam bele a hivatásomba. Ez nagymértékben köszönhető a csodálatos, támogató családomnak is: a férjemnek, a gyerekeimnek és a kisunokánknak. Tökéletesen fel tudok töltődni általuk: nincs annál jobb program, mint egy közös ebéd, egy jó beszélgetés velük, egy izgalmas társasjátékozás vagy egy kirándulás.

Az interjút Pálfay Erzsébet a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom alelnöke készítette.

TÁLENTUM | 2023.06.03.